Merénylők, zendülők és a Respublica Komariomiensis
1849 szeptemberében Pétervárad feltétel nélküli meghódolását követően már csak a komáromi erődön lengedezett a Szűz Máriás lobogó. A körülzárt vár 29 éves parancsnokát, Klapka György vezérőrnagyot ezernyi gond gyötörte. Miközben tárgyalt az ostromlókkal, a várőrség fegyelmét kellett drákói szigorral fenntartania. Merényletet kíséreltek meg ellene és egy tiszti csoport ki akarta kiáltani a csallóközi köztársaságot.
Komoly problémák foglalkoztatták Klapkát. A császáriakkal kötött kétheti fegyvernyugvás után 1849. szeptember 5-étől kiújultak az ellenségeskedések, és a győzelemtől megittasodott császári-királyi főparancsnok, báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy feltétel nélküli megadásra szólította fel Komáromot.
A védők megüzenték, hogy az erőd
A tárgyalások végül szeptember 27-én eredményre vezettek: Komárom megadta magát, ám feltételeket szabott.
Szinte vibrált a feszültség a védők soraiban, a fegyelmet pedig a császáriak is igyekeztek bomlasztani. A somogyi 60. honvédzászlóaljból 48 tót közlegény dezertált – közülük a huszárjárőrök 30-at visszahoztak –, a hajdúsági Bocskai-huszárok egyik százada pedig zúgolódni kezdett, hogy önként vállalt egyévi szolgálatuk lejárt, haza akarnak menni.
Klapkának erélyt kellett felmutatnia és szeptember 5-i napiparancsa erről tanúskodott: „A tegnapi szomorú események következtében, melyek szerint a 60ik zászlóaljból 28 szökevény közhonvéd és 60 Bocskay-huszár, kik a haza jelen vészes körülményeiben a tovább szolgálattételt erőszakosan megtagadni nem átallottak, halálra ítéltettek; a honvédek közül 8, a huszárok közül 7, golyó által kivégeztetett, a többiek, némely könnyítő körülmények tekinteténél fogva, kegyelem útján a halálbüntetéstől fölmentettek; felhívva érzem magamat, a hadtest, zászlóaljak s önálló csapatok parancsnokságait ezennel komolyan felszólítani, miszerint a történt kivégeztetéseket tudomására juttatván a legénységnek, őket jelenleg nagyszerű feladatunk komolyságáról felvilágosítva, bennök a haza iránti szeretetet s ezzel kapcsolatban levő önfeláldozási készséget öregbíteni igyekezzenek, egyszersmind figyelmeztessék s komolyan intsék, hogy a tegnapi szomorú eseten okulva, minden ellenszegüléstől s további megszökéstől óvakodjanak; ellenkező esetben kénytelen leszek a katonai szigorú törvény értelme szerint a vétkeseket büntetni.”
Az ellenség sem tétlenkedett, minden eszközt megragadott. Így került sor a Klapka elleni merényletkísérletre, amelyre a tábornok így emlékezett: „Szeptember 10-én azt jelentették, hogy a városban egy idő óta gyanús külsejű ember bujkál, ki alkalmilag személyem és mindennapi dolgom után tudakozódik, s akit elfogtak, mivel nem voltak meg a szükséges igazoló iratai. (…) Sohasem láttam utálatosabb akasztófavirágot: félszemű, lelógó ajkú, ragyás képű ember volt. Fehérhegyesinek (Weisenberger) s amerikainak vallotta magát. (…)
Egy kopott tőrt találtak nála, mely más alkalmakkor már tehetett szolgálatot, aztán a ruhájába varrva több papírt, köztük egy útlevelet, mely egyszersmind menlevél is volt a Haynau főhadiszállásáról, (…) melyben minden cs. k. hatóság felhívatik Fehérhegyesit hivatalosan támogatni, mivel az illető Kossuth kézrekerítésére van kiküldve. Mivel világos volt, hogy ezt az embert Kossuth meggyilkolására bérelték fel, átadtam a rögtönítélő bíróságnak, mely rövid kihallgatás után halálra ítélte, s még aznap agyonlövette. Csak az utolsó úton, mikor a kegyelem minden reményét elveszté, vett rajta a megbánás erőt, s az őt kísérő lelkésznek bevallotta, hogy engemet meggyilkolni szándékozott.”
Volt egy másik merénylő is, akinek a személye ismeretlen. Néhány nappal később érkezett Komáromba, Világosról menekült huszárnak adta ki magát, majd nyom nélkül eltűnt.
Thaly Zsigmond mérnökkari alezredes, várerődítési parancsnok republikánus ideájáról a Komáromi Lapok tudósított 1886-ban:
Szerencsénkre az 1848–1849-es komáromi események krónikása, Szinnyei József – a 203. honvédzászlóalj főhadnagya – erről is beszámolt, míg 1903-ban Jókai Mór A mi lengyelünk című regényében külön fejezetet szentelt ennek az epizódnak.
Amikor a szeptember 12-i haditanács elutasította a feltétel nélküli fegyverletételt, Thaly alezredes az ellenséggel való titkos tárgyalással gyanúsította Klapkát, mire házi őrizetbe került, de öt nap múlva kiszabadult. Szeptember 24-én Thaly szállásán adtak egymásnak találkozót az elégedetlenkedők. Köztük volt Rózsafi (Ruzitska) Mátyás, a Komáromi Lapok izgága, köztársaságpárti szerkesztője és Makk József tüzér alezredes, az erőd tüzérségi parancsnoka.
Ő volt az, aki 1849 elején elmozdította báró Majthényi István vezérőrnagyot a várparancsnokságból és ellenállásra buzdított a Komáromi Értesítő hasábjain, így maradt magyar kézen Komárom. Hibázott viszont 1849. március 31-én, amikor a vár megtámadásakor parancs ellenére sem adott lőszert a tüzérségnek. Árulással vádolva letartóztatták és csak Klapka utasítására szabadult 1849. augusztus végén. Megállapodtak abban, hogy
Az akcióba bevontak feladata volt, hogy fogják el Klapkát és valamennyi törzstisztet, a legveszélyesebbekkel végezzenek, és a főparancsnokságot Makk alezredes vegye át. Szeptember 28-ára tűzték ki a lázadást, de arról nem tudtak megegyezni, hogy tervükbe beavassák-e a huszárokat.
Az erőd katonai titkos rendőrségéhez beosztott illosfalvi Bangya János alezredes – a Kazinczy-hadosztály volt tábori térparancsnoka, aki a zsibói fegyverletétel után menekült Komáromba – azonban idejekorán felfedezte e készülődést és szeptember 25-én Thalyt újra letartóztatták. Szeptember 29-én reggel 7 órakor került sor a haditörvényszéki tárgyalásra. Az ellenük felhozott vádak nem nyertek bizonyítást, a tisztek többségét elengedték, a felbujtók azonban őrizetben maradtak.
A fentiekkel szemben Thaly emlékirataiban másként emlékezett vissza letartóztatására. Állítása szerint pár mérnökkari tiszt kíséretében felkereste a Württemberg-huszárokat, hogy tájékozódjon hangulatuk felől. Parancsnokuk, Prihoda János alezredes azonban kérdőre vonta Thalyt, miért biztatja a legénységet lázadásra, amit az tagadott. Prihoda alezredes erre Klapkához lovagolt és a szállására visszatérő Thalyt letartóztatták, s Klapka elé vezették.
„’Barátom fájlalom az ön sorsát, de ez hamar el lesz döntve; ha még is el akarná ön azt kerülni, nyomban föl kell fedeznie összeesküvő terveit és meg kell neveznie társait’. – ’Én nem tudok semmiféle összeesküvésről,’ viszonzám ’és nekem nincs mit bevallanom. Annyira nem félek fenyegetéseitől, hogy haditörvényszék összehívását kérem.’ Klapka nem szólt többet, hanem visszaküldött a fogságba. – Másnap megjelentem a haditörvényszék előtt, s a huszárok mellettem tanúskodtak és azt vallották, hogy én sohasem hajtogattam őket lázadásra, s hogy saját belátásuk szerint cselekedtek. A törvényszék ennélfogva kénytelen volt engemet fölmenteni. Klapka ennek dacára október 2-ig tartott fogva.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/38. számában.
