Mentsétek meg lelkeinket!
Lassan Magyarországon is elcsitult a csatazaj, és megnyugodtak a kedélyek a gyerekek iskolai mobilhasználatát korlátozó kormányrendelet miatt. Az ellenzék kénytelen volt belátni, hogy partizánakcióival, az utca emberének hergelésével, egy-egy „minden rossz, amit a kormány csinál” alapon fölcukkolt tanár magánszámával nem tud szembemenni a normalitással, hogy a gyerekeink megkapják az utolsó esélyt. Mihez is? Hogy normális emberekké váljanak.
A külföldi példák azt mutatják, hogy szerte a világon felismerték az okostelefonok korlátlan használatában rejlő veszélyt. Az európai országok egymás után veszik ki a gyerekek kezéből a kütyüt. De nem csak Európában. Maga az UNESCO, az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének tavaly publikált jelentésében is azt írta, hogy bár a technológia alkalmazása a tantermekben lehet hasznos is, a túlzott mobilozás egyértelműen a teljesítmény rovására megy, és rossz hatással van a tanulók érzelmi stabilitására. Annyira, hogy a jelentés szerint már az is elvonja a gyerekek figyelmét, ha csak elérhető közelségben van a telefonjuk. A világszervezet ezért azt javasolta, hogy mindenütt tiltsák be az iskolai mobilozást.
A tiltást ellenzők érvei többnyire arról szólnak, hogy a mobiltelefonok és a digitális készségek népszerűsítése nagyon fontos, hiszen „haladni kell a korral”, nem lehet szembemenni vele. Mintha a kort nem a gondolkodó ember alakítaná, hanem valami tőle független instancia lenne. Szerintük a diákok képesek megkülönböztetni a valódi és az álhíreket (ezt honnan tudják vajon?), a tiltás ezért nem felel meg a korszellemnek. A tiltás egyes vélemények szerint azért is megfontolandó, mert „a nemzetközi felmérések szerint a diákok közel fele ideges és szorong”, ha nincs a közelében a mobiltelefonja. Naná, hogy ideges és szorong, ha már időközben függővé vált a szerencsétlen! Olyan ez mint az alkoholisták vagy a drogosok elvonási tünete, amelynek megszüntetésére természetesen nem az a megoldás, hogy adjunk nekik inni, vagy kapják meg a napi adagjukat. Akkor majd nem lesznek tüneteik.
Arról alig találunk hírt vagy véleményt, hogyan viszonyulnak mindehhez a szolgáltatók, a videómegosztók, a közösségi platformok, hiszen nekik elemi (anyagi) érdekük, hogy lehetőleg mindenki minél többet telefonáljon, üzengessen, trécseljen, nyomogassa és bámulja a mobilját, élje a mindennapjait a közösségi oldalakon, és hajtsa nekik a minél nagyobb hasznot. Természetesen a gyártók is akkor dörzsölik a tenyerüket, ha minél több kütyüt tudnak eladni. Ők az ellenérdekeltek, s az ő képviselőik természetesen azzal érvelnek, hogy meg kell felelni a „korszellemnek”, és rigorózus tiltás helyett elég lenne pallérozni a gyerekek mobilozási szokásait.
A szigorú korlátozásnak ugyanakkor már látszik a pozitív eredménye. Egy nemrég publikált felmérés szerint például az Egyesült Államok kétezer oktatási intézményében tapasztalták, hogy a kezdeti ellenállás után a korábban mobilfüggő kamaszok többet beszélgetnek egymással, és a tanulmányi eredményeik is javultak. Hasonló eredményről számoltak be egy francia felmérés szerint is, ahol a tanárok változást tapasztaltak a diákok koncentrációs képességében.
Az iskolai mobilhasználat és a telefonfüggőség azonban csupán az egyik szelete korunk betegségeinek. Időnként felmerülnek újabbnál újabb ötletek. Például a tudatos pénzhasználatra, amit természetesen nem lehet elég korán kezdeni. Riasztó példája ennek az egyik szlovákiai bank kampánya, amely azt ajánlja a szülőknek, hogy nyissanak folyószámlát a csemetéiknek. A reklámokon boldogságtól sugárzó gyermekeket látni, akik a digitális kijelzőn nézegetik, hány euró van – természetesen nem a zsebükben, hanem – a mobillal kezelhető számlájukon. Ez sem más, mint egy hazug terelgetés a kézzelfogható valóságból a virtualitás (végső soron a kiszolgáltatottság) felé. Ezek a gyerekek ugyan lehet, hogy talpraesettek és tudatos pénzhasználók lesznek, de nem tudják megkülönböztetni a verebet a gólyától, azt hiszik, hogy a csirke a boltban terem, és nem tudnának szükség esetén tüzet gyújtani.
A legtöbben egy lakonikus megjegyzéssel intézik el a dolgot: a szülő dolgozik, nem ér rá a gyerekkel foglalkozni. Pedig lehetne (kellene) együtt kirándulni, társasozni, közösen olvasni, de legalább beszélgetni a világ őt érintő dolgairól. Nem is szólva az esti meséről, ami a fantáziát megmozgató történeten kívül az összetartozást is erősíti. Vagyis édeskevés, ha az iskolában tilos a mobilhasználat, ha a nap fennmaradó részében korlátlanul szabad a gazda. Ráadásul ez a beszűkült életmód részben azokat igazolja, akik egyfajta büntetésnek igyekeznek beállítani a telefontiltást a tanteremben és a folyosón, és sok kiskaput hagynának a függőség kialakulásához.
Mi, korábban születettek előszeretettel hozakodunk elő a példával, hogy bezzeg a mi időnkben! Erdőt-mezőt jártunk, különféle játékokat játszottunk a barátainkkal, az értelmesebbje olvasott. Igen, akkor még nem volt táblagép és mobil, sőt még színes televízió sem. Könnyű volt nekünk. Nem unatkoztunk, hiszen a természet teli van csodával, kihívással, fantáziával. Ha hagyjuk, hogy a gyerekeink, unokáink beleszürküljenek egy varázslatosnak tűnő, valójában művi világba (divatos szóval: virtuális valóságba), tulajdonképpen bűnt követünk el ellenük.
A társadalom így hullik atomjaira, s bár a féktelen individualizmus (emberi jogok – kötelezettségek nélkül) csábító, az egyén magányra van ítélve és kiszolgáltatottá válik, ami gyerekkorban különösen veszélyes. Aztán példálózhatnak a szabad érát hirdetők, hogy a gyerek ideges és szorong, ha nincs nála a mobilja. Naná, hogy ideges és szorong, hiszen személyiség- és tudatzavara lesz, ha úgy áll a világ nagy színpadán, hogy még a szomszéd kertjét sem ismeri. Azt az őt körülvevő mikrovilágot, kisközösséget, amelyben felnőtté válik, s amely meghatározó lesz számára egész életében.
