Meghaladható-e a trianoni megosztottság?
A magyar Országgyűlés 2010-ben a trianoni békediktátum ratifikálásának évfordulóját, június 4-ét, a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Adódik a kérdés, meghaladható-e a trianoni megosztottság, miközben a következmények máig meghatározzák a külhoni magyarok mindennapjait.
Egyfelől vitán felül nemzeti érdek, hogy a békediktátum szülte megosztottság, a „trianoni átok” egy évszázad elteltével, a szükségből erényt kovácsolva, végre pozitív tartalommal teljen meg. Legalább ennyire fontos, hogy a modern magyar nemzetkép hangsúlyos részévé váljon az összetartozás tudata.
Mindez nem fikció, hiszen bár szétválasztanak az államhatárok, összetartozunk, lakjunk bár Újlipótvárosban a Szent István park tőszomszédságában, a csallóközi rónán, a Hargita tövében vagy a szőke Tisza partján, a Délvidéken. Összeköt a nyelvünk, a kultúránk, a szokásaink.
Százkét éve a versailles-i palotából nézve Jókai, Kosztolányi vagy Arany János szülővárosa nem volt egyéb, mint a magasabb stratégiai érdekek nyomán meghúzott vonaltól egy-egy milliméterre fekvő ismeretlen nevű helység.
Összetartozás: sokan mondhatják, feltaláltuk a spanyolviaszt! Milyen újat mondunk ezzel, aminek természetesnek kéne lennie? Azonban abban az országban, amely meghasonlott önmagával, amely az idegengyűlölet hullámain lovagolva tagadta meg sajátjait 2004. december 5-én, nem eleve természetes az összetartozás.
Az 1945 utáni elhallgatás, a proletár internacionalizmusnak álcázott hazafiatlanság, majd a rendszerváltozást követő, sehova nem vezető megfelelési kényszer, a szolgalelkű külpolitika vezetett 2004. december 5-ének szégyenéig.
A Kádár-korszakból örökölt zsigeri reflexek, a kispolgári irigység, a dögöljön meg a szomszéd tehene mentalitás viszont máig meghatározza a még mindig velünk élő „homo kádáricus” mindennapjait.
Azt a generációt, amely a rendszerváltozással elvesztette szociális biztonságérzetét, eszköztelenül és esélytelenül maradt magára egy farkastörvények által irányított világban. Hát ők azok, akiknek Jókai, Kosztolányi vagy Arany művei nem érnek többet annál a lapnál, amelyre nyomtatták őket! És mégis, velük is összetartozunk!
A 2010 után új alapokra helyezett nemzetpolitika azon a felismerésen alapul, hogy a trianoni megosztottságot a visszájára fordítsuk, kamatoztassuk a lehetőségeket, amelyek a helyzetből adódnak. Egyszersmind abból indul ki, hogy a modern magyar nemzettudatnak jövőbe mutatónak kell lennie, olyan kapocsnak, amely összeköti az anyaországi polgárt a külhoni magyarral.
A felvidéki magyarság jelenleg az anyaország határa mentén pántlikaszerű kérdőjelként nyúlik el. Szaporodó pontokkal, fogyó hassal. A közösség erejét romboló belső vitákkal, megengedőbben fogalmazva, hangos útkereséssel. Félreértés ne essék, nem a viták károsak, hanem a mögöttük lévő, az alkotó erőt gúzsba kötő indulatok.
Trianon után százkét évvel a vesztes pozíciójába kényszerítjük magunkat, pedig győzelmet arattunk a történelem felett. Ha soraink megfogyatkoztak is, de megmaradtunk. Mi ez, ha nem győzelem a Trianonban békét konferáló cilinderes urak igyekezetével szemben?
A vesztes szerepét osztja ránk a pozsonyi hatalom is. A felvidéki magyarság a főváros fényudvarában, vagy éppen Szlovákia hátsó szobájában él, egy évszázad elteltével is az elnemzetietlenítő utódállami logika foglyaként.
Megélve, hogy a szülőföldjét magába tagozó államnak legyen nyelve, s ne az ott élő polgároknak. Magával hurcolva a megbélyegzettséget, a beneši dekrétumok máig nyúló árnyékát.
A hamis toleranciával kérkedő huszonegyedik században így válik másodrendű polgárrá a felvidéki magyar saját szülőföldjén. Olyan közösséggé, amelyet fejét lehorgasztva szégyenpadra ültetnek, aláásva az önbecsülését, a magyar szóhoz való ragaszkodását. Éppen azt, ami egy számszerű kisebbségben élő közösség megmaradásához nélkülözhetetlen.
A magyar szó vállalása a csábító beolvadás, a természetesnek mondott asszimiláció ellenében az a kiállás, amelyen a közösség megmaradása nyugszik. Olyan utóvédharc, amely a kiismerhetetlen jövőbe menti át a magyar családokat, a magyar iskolát.
Nemzedékek küszködtek az önmeghatározás kínjával: azzal az alapvető, de mégis nehezen megválaszolható kérdéssel, ki a magyar? Százkét év nem múlik el nyomtalanul. Ma már dolgunk van azzal is, hogy a magyar nemzetet szétválasztó politikai határok ne osszák meg az egységes nemzetet.
Nemzeti önmeghatározásunkban a külhoni közösségenként formálódó sajátos jegyek mellett az összetartozás tudatának mindennél erősebb kapocsnak kell lennie.
Így épülhet fel egy olyan nemzeti közösség, amely valóban belakja a politikai határokon átnyúló hazát. A hazát a magasban.
Megjelent a Magyar7 2022/22. számában.
