Megbocsátani talán lehet, de feledni soha
Magyarként valahányszor meghalljuk Edvard Beneš, Csehszlovákia egykori elnökének nevét, azonnal a dekrétumai jutnak az eszünkbe. Ezek a második világháborút követően a jogfosztottság éveit hozták el számunkra. Bár összesen 143 elnöki rendelet fűződik a nevéhez, mégis azt a 13 jogszabályt szokás Beneš-dekrétumoknak nevezni, amelyeket az akkori Csehszlovákia német és magyar ajkú polgárai ellen kreáltak. Ezek ellentétesek az európai jogrenddel, mégis mind a mai napig nem töröltettek el!
Hosszan lehetne sorolni, milyen, mai mércével mérve aljasságokat és jogtalanságokat iktattak törvénybe a kollektív bűnösség jegyében a második világégést követően ellenünk, magyarok ellen, de cikkünkben ezúttal – dióhéjban – csupán azokkal foglalkozunk, amit a legtöbben szenvedtek el a felvidéki magyarok közül.
Miután a második világháborút követően Csehország kitelepítette a németeket, munkaerőhiány lépett fel. „Kapóra jött” tehát, hogy Szlovákia magyar járásaiból „toborozzanak” oda embereket. Azt talán mondani sem kell, hogy ez nem önkéntes alapon, hanem erőszakkal, listázással történt. Teherautókkal és fűtetlen marhavagonokkal szállítottak teljes magyar családokat – újszülöttektől kezdve az aggokig – Csehországba.
A tömeges deportálás, vagy ahogy másképp nevezték, „átcsoportosítás” 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartott. Ez idő alatt, a hadsereg bevetésével, 41 ezer magyar embert hurcoltak el otthonából. A munkaképes férfiak és nők zöme ezután cseh gazdáknál dolgozott.
Legtöbbjük hátrahagyott vagyona, háza az ún. bizalmiak számára lett kiutalva. Köztük sok volt a partizán és nincstelen észak-szlovákiai betelepülő.
A deportáltak döntő többsége, amint erre lehetőség nyílt, hazaszökött és itthon próbálta folytatni az életét. Az átkos rendszerben nem volt szabad arról beszélni, hogy a papa vagy a mama Csehországban „dolgozott…”
Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár 1946. február 27-én írták alá azt az egyezményt, miszerint lakosságcserére kerül sor Csehszlovákia és Magyarország között. Ennek értelmében Szlovákia annyi itteni magyart volt jogosult Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre.
A Magyarország számára rendkívül hátrányos lakosságcsere 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és mátyusföldi magyarok „kicserélésével”. Mintegy 90 ezer magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni a 70 ezer szlovákkal szemben. A hátrahagyott vagyonokban is óriási különbség mutatkozott, hiszen Szlovákiából a módosabb gazdákat telepítették át, míg Magyarországról jóval szegényebbek érkeztek.
A Szlovákiában hagyott vagyon 160 ezer kataszteri holdat és 15 700 lakóházat tett ki, míg a magyarországi mindössze 15 ezer kataszteri holdat és 4400 lakóházat számlált. A kitelepítés 1949 nyaráig tartott.
A kitelepített felvidéki magyarok döntő része később nem tért vissza hazájába, beilleszkedett, de őrizte és őrzi felvidéki gyökereit, valamint tartja a rokonságot az itthon maradottakkal.
Ha azokban a zord időkben a felvidéki magyarok „meg akarták úszni” a kényszerű kitelepítést, csak egy módjuk volt erre: szlováknak vallani magukat. Aki magyar létére szlováknak vallotta magát, az visszakapta állampolgárságát, lekerült a deportálandók és kitelepítésre jelöltek listájáról. Természetesen a magyarok nem önként és dalolva adták be derekukat, komoly „puhítás”, „mézesmadzag huzigálás”, agitálás előzte meg, hogy reszlovakizáljanak.
A kiszolgáltatottság elkerülése végett végül 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak. De még így is 400 ezer olyan magyar maradt a Felvidéken, akiket szerettek volna Magyarországra toloncolni vagy széttelepíteni, hogy asszimilálódjanak, de erre már nem kerülhetett sor az 1947-es párizsi békekötés, majd a kommunisták hatalomra jutása miatt.
Szerencsére később a reszlovakizáltak közül a legtöbben újra magyarnak vallották magukat, amit a népszámlálási adatok is mutatnak.
A sokat szenvedett felvidéki magyarság lehet, hogy lélekben megbocsátotta az ellene elkövetett jogtalanságokat, ám feledni nem szabad azokat. Ennyivel tartozunk eleinknek, ezért emlékezünk évről évre a kitelepítettekre, avatunk emléktáblákat, emlékműveket. A múltat nem szabad feledni!
Mementóként álljon itt a 93 éves dereski Üveges Irén néni vallomása azokról a kegyetlen időkről, amely a ma7.sk című portálunkon idén tavasszal jelent meg, és most is olvashatnak a 60-61. oldalon:
Megjelent a Magyar7 2025/43-44.számában.
