Medvesalja, a barkók földje - VIDEÓVAL
Erdélyben azok a tájak nőttek igazán a szívünkhöz, amelyeket dombok, hegyek ölelnek körül, és efféle zártságuknak köszönhetően az idők folyamában sok mindent megőriztek az ősök szellemi, kulturális örökségéből. Ott leginkább Kászon és Erdővidék az, amely félreesve a turisztikai fősodortól, sajátos identitású, és ahová nagy öröm újra és újra visszatérni.
A Felvidéken is ráleltünk egy olyan magyar szigetre 2015 nyarán, amelyet népességének „különös öntudata” miatt a fent említett Kászonhoz és Erdővidékhez tudnánk hasonlítani. A földrajzi környezet itt is hasonló, csak itt nem égbetörő havasok, hanem alacsony középhegységek szolgáltatják a táji keretet. Ez azonban semmit nem von le Gömörország félreeső zugának, Medvesaljának a szépségéből.
Katolikus lakossága hagyományosan nagyállattartással, kereskedelemmel foglalkozott, sőt a megélhetésükben még a közelmúltban is jelentős szerepet játszott a különféle erdei termények gyűjtögetése. Ami a földrajzi környezetet illeti, délről a Medves-fennsík hatalmas bazaltplatója uralja a tájat. A Trianon által kettévágott plató legmagasabb pontját, a 671 méter magas Medves-magosát az anyaországban találjuk.
A fennsíkon állandó települések nem alakultak ki, csak a szélén található pár, ilyen például Somoskő, Bárna vagy Rónafalu. A bazaltos vulkáni takaró mintegy kétmillió évvel ezelőtt terítette be a felszínt. Mai vastagsága 10 és 107 méter között váltakozik úgy, hogy az eredeti bazaltrétegből körülbelül már 300 méternyi lepusztult.
A fennsík körül olyan nevezetes vulkáni tanúhegyek sorakoznak, mint a Salgó, Somoskő, Boszorkánykő, Pécs-kő, Szilvás-kő vagy a bárnai Nagy-kő.
A Salgó és a Somos tetején impozáns középkori várak állnak. A vulkáni formák a Felvidékre eső Ajnácskői-hegységben is megtalálhatók; ezek közül a legnevezetesebb a csúcsán várral büszkélkedő Ajnácskő, de említsük meg a Pogányvárat, és a minden oldalról hihetetlenül meredek Ragácsot is. A medvesaljai falvak fölé emelkedő Pogányvár oldalában található bizarr formájú sziklák és a föld mélyében kanyargó barlangok számos legenda születéséhez járultak hozzá.
Arról se feledkezzünk meg, hogy a néprajz ezt a vidéket Barkóság néven tartja számon, amelyhez a Medvesalján túl még hozzátartozik az Erdőhát is.
A barkó eredetileg gúnynév, amivel később maguk a barkók is azonosultak. A Rima-völgyi földművelésből és nagyállattartásból élő református magyarok szemében a medvesaljai erdei állattartó katolikus egyet jelentett a barkóval. Magának a barkó szónak az eredete a XVIII. század végéig vezet bennünket vissza. Ekkor a 10. magyar huszárezred vezetője Barco Vince tábornok volt, akinek toborzási körzete nagyjából éppen a ma Barkóságként ismert terület volt. Az innen huszárnak besorozott legények tehát a Barco-ezredbe kerültek, majd, mint leszerelt „barkó huszárok” tértek haza. A főként irtáseredetű, elzárt falvakban a barkók hosszú ideig megőrizték archaikus népi kultúrájukat, ám a XIX. század végén a bányaipar fellendülésével a Barkóság is fejlődésnek indult. Az igazi változást az impériumváltás után bekövetkező ipari fejlődés hozta, majd kezdtek kikopni az archaikus vonások és a népviselet is.
Ma már kevesen tartják magukat errefelé barkónak, de a vidék mintha egy hosszú álom után ismét ébredezni kezdene.
Egyházasbáston lelkes helyi fiatalok vették kezükbe a lokálpatriotizmus zászlaját. Bennünket is ők vezettek fel a Ragács, az Ajnácskő, a Pogányvár szunnyadó vulkáni kúpjaira, és ők mutatták meg a Mária-kutat, amelyhez számos csodás gyógyulást kötnek a helyiek. És persze ők vezettek körbe a dombok közé zárt falvakban, amelyek lakói lelkük mélyén őrzik mondáinkat az urakat megkapáltató Mátyásról vagy éppen a kunok ellen harcoló Szent Lászlóról. De minden bizonnyal IV. Béla menekülése ügyében is „tévednek” a krónikák, hisz itt majd minden falu úgy tudja, hogy náluk is bujkált a tatárok elől menekülő király, így viszont sehogy sem jön ki az a két év, amelyet a kutyafejűek hazánkban töltöttek.
Gömörország mindig is éltetője volt annak a kultúrának, amelynek megtartása a jövőnk kulcsa.
Ezt láthattuk viszont medvesaljai utunk záró állomásán, a Gömörpéterfalától nem messze található Almás-pusztán, amely ekkor még a Felföldi Baranta Szövetség székhelye volt. A majd 1500 év történelméből táplálkozó tradicionális magyar harcművészeti irányzatnak a legfontosabb belső tartalma a közösségek magyar modell szerinti megalkotása. Ez a helyszín ideálisnak tűnt a hagyományok megélésére, a magyar kultúra egyéb elemeinek megtanulására, a barantázásra. Ezt ismerte fel a szövetség elnöke, Kopecsni Gábor, akinek álmait (anno) a kassai Mede Ferenc segített megvalósítani. Így jött létre a Baranta-völgy, ahol a nyári napfordulóhoz igazítva rendezték meg az Ősök Sarjai Ünnepet, amelyet a medvesaljai filmünk megkoronázásának gondoltunk.
A kétnapos ünnepen volt népmesesátor, baranta harci bemutató, lovas íjász csatajelenet, gömöri néptáncbemutató, zoboraljai rituális énekek, Lél–Bulcsú és Szent László szobrának avatása, szertűzgyújtás, Szent Iván-éji tűzugrás. A csúcspont az új felvidéki zászló felszentelése volt, ami mégsem annyira új, hisz Thököly Imre és a vezérlő fejedelem lobogóit ötvözi. A Magyar Megmaradásért Mozgalom által megálmodott zászlót megáldották a történelmi egyházak képviselői, majd Ulman István várhosszúréti fafaragó vonta fel a felvidéki himnusz és dudaszó kíséretében. Az említett Szent Iván-éji tűzugrás már csak hab volt egy két napon át épülő, szépülő torta tetején. Nem nehéz kitalálni mit kívántunk, mikor átugrottuk a lángokat.
Megjelent a Magyar7 2022/1. számában.
