Máriássyak a haza szolgálatában
1848–1849-ben a felső-magyarországi márkus- és batizfalvi Máriássy családból öten szolgáltak a honvédseregben, s közülük a legismertebb Máriássy János ezredes, hadosztályparancsnok. A vitéz tiszt forrófejű, intrikus, ellentmondásos személyiség volt. Barátja, Dessewffy Arisztid vezérőrnagy kérésére feleségül vette annak fiatal özvegyét. 1867 után felívelt karrierje, altábornagyságig vitte és bárói címet kapott.
Földbirtokos nemesi család sarjaként, 1822. június 23-án Iglón született Máriássy János. Édesapja, Máriássy János Szepes vármegyei útigazgató, majd alispán, édesanyja, Görgey Zsuzsanna, aki távoli rokonságban állt a későbbi szabadságharc legendás fővezérével. Egerben végezte el a gimnáziumot, és 1841. január 7-én öltötte fel magára a császár kabátját, így vált a császári-királyi hadsereg eperjesi 60. Wasa-sorgyalogezredének hadfijává. 1842. május 1-jén Szepes vármegye ajánlásával került a Magyar Királyi Nemesi Testőrség állományába, ahol Klapka Györggyel jó barátságba került.
Testőri szolgálatának letelte után, 1847. május 1-jén a Sándor cár nevét viselő pozsonyi 2. sorezredhez helyezték át hadnagyként, 1848. május 16-án lépett elő főhadnaggyá. Pozsonyban alkalma nyílott az országgyűlés látogatására és jelentősen bővült a látóköre, amikor hosszabb szabadságot kivéve egy skót barátja atyját, Sir William Stuartot elkísérte nyugat-európai körútjára és Skóciába.
Habár királyhűnek vallotta magát, őt is magával ragadta a „liberális és nemzeties irányzat.” 1848 júniusának derekán jelentkezett az alakulóban lévő honvédséghez. Előbb a győri 5., aztán a pesti 2. honvédzászlóaljhoz nyert beosztást, ahol június 30-án kapta meg századosi rendfokozatát és átvette a 4. század parancsnokságát. Harcolt a Délvidéken, aztán augusztus 27-én kinevezték a tiszántúli kerület önkéntes nemzetőrei aradi táborának parancsokává, őrnagyként. Miután Arad várőrsége a császár hűségén maradt, az erőd ostromát irányította, november 1-jén alezredessé előléptetve. A várat nem sikerült bevennie, ugyanis kevés erő állt rendelkezésére és azt sem tudta megakadályozni, hogy a temesvári várőrség több alkalommal is áttörje az ostromgyűrűt. Józef Wysocki őrnagy jellemzése szerint „Máriássy ezredes (sic!), egy fiatal, tapasztalatlan, de vitéz és türelmetlen katona (…)”. Erélytelenségéért végül letették ebből a tisztségből, beosztott tisztként maradt az ostromseregnél.
1849. február 5-én dandár-, majd hadosztályparancsnokká nevezték ki, s a Központi Mozgó Seregtől elvont seregtestével került a magyar fősereghez. Február 24-én Pétervásárán sikerült meglepnie gróf Franz von Schlik altábornagy hadtestét, majd a kápolnai csatában megállta helyét.
Csapataival a kulcsfontosságú Kápolnát tartotta, ahonnan személyes vitézsége ellenére február 27-én kiszorították a császáriak. Akadtak, akik vitatták katonai képességeit, intrikussága és dühkitörései nem arattak sikert, ám így is a Dembiński elleni tiszafüredi zendülés szószólói közé tartozott.
Betegsége miatt nem vett részt a tavaszi hadjáratban. Május 9-én vette át az I. hadtestbeli hadosztályának parancsnokságát. Budavár bevételénél, május 21-én az elsők között jutott be a várba és gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredessel együtt ő volt az, aki megakadályozta, hogy a győzelmi mámorban úszó honvédek lemészárolják a magukat megadó császáriakat. Meggondolatlansággal párosuló forrófejűsége másoknak is feltűnt, így nem volt véletlen, hogy amikor a fővezérrel találkozott a bevett várban, Görgei csupán ennyit mondott neki: „Neked is több szerencséd van, mint eszed.” A könnyebben sebesült Máriássy magatartásáért elnyerte a katonai érdemjel 3. osztályát és ezredesi előléptetését.
A nyári hadjárat során ott volt a Vág-menti harcokban és a Komárom alatti csatákban. Ludvigh János kormánybiztos feljegyzéseiből tudható, hogy mielőtt a feldunai hadsereg elindult Szeged felé, szóba került, ki legyen Komárom parancsnoka. Görgei erre jegyezte meg: „(…) legjobb lesz Máriássy Jancsira bízni, és valami jó fogas tüzérparancsnokot melléje adni. Ő ugyan kapitulálni soha nem fog, felül ő az utolsó hordó puskaporra, és maga gyújtja fel, mintsem hogy valaha nevét kapitulációra adja.”
Jól szerepelt a kétnapos váci csatában és az augusztus 2-i debreceni ütközetben ő vezényelte a magyar balszárnyat. A kezdeti sikerek után maga figyelmeztette Nagysándor József vezérőrnagyot az orosz túlerőre és javasolta a visszavonulást – eredménytelenül. Az orosz fősereggel szemben az I. hadtest végül alulmaradt, ám Máriássy hadosztálya viszonylag kevés veszteséggel tudott Derecskére hátrálni. A feldunai hadsereg utolsó ütközetében ő is részt vett, amikor augusztus 10-én Németságnál vívtak találkozóharcot Schlikkel. Hadserege sorsában osztozott, így augusztus 13-án Szőlősnél letette a fegyvert.
Az aradi hadbíróság 1849. november 15-én kötél általi halálra ítélte, amelyet nem sokkal később 18 év, vasban eltöltendő várfogságra mérsékelt. Olmützben raboskodott, ahol tagja volt a fogoly honvédtisztek választmányának. 1856. július 16-án szabadult kegyelemmel, birtokát visszakapva.
Tizenhárom évvel idősebb bátyja, Tiborc 1848-ban Batizfalván volt plébános. Szolgált a nemzetőrségnél, aztán 1849. január 1-jén főhadnagyi rangot kapott az aradi ostromseregnél alakult 58. honvédzászlóaljban. Az aradi és temesvári ostromokban vett részt, július 25-én megkapta a katonai érdemjel 3. osztályát. Századosként tette le a fegyvert Borosjenőnél. 1850 elején besorozták a császári hadseregbe, de pár hónap múlva leszerelték. Plébánosként szolgált tovább, 1867 után a szepesi egyházmegye kanonokja és honvédegyleti tag. 1882. szeptember 25-én halt meg Kassán.
Másik bátyja, Gyula, rövidebb ideig volt hadfi a 60. sorezrednél, majd birtokán gazdálkodott. 1848 őszén a szepességi 19. honvédzászlóalj hadnagya, később főhadnagya. 1849. március 16-án lépett elő századossá és 37 évesen elesett Tápióbicskénél. Négy évvel fiatalabb öccse, Ede 1844-ben lett hadfi a bécsi 2. tüzérezrednél, és 1846-ban került a nemesi testőrséghez. 1848. június 29-én hazatért, szeptember 23-tól a pesti csatár-, majd a 14. honvédzászlóaljnál szolgált. 1849. február 15-én helyezték át a Sándor-huszárokhoz és a szabadságharc végén lépett elő főszázadossá. 1854. október 6-án hunyt el Haraszton.
Legkisebb öccse, az 1829-ben született Sándor 1845-től volt hadfi a 4. Sándor-huszárezredben. 1848 őszén szepesi önkéntes nemzetőr főhadnagyként harcolt Jelačić ellen. 1849. január 16-tól az 58. honvédzászlóalj főhadnagya, megkapta a katonai érdemjel 3. osztályát. Világos után besorozták, s 1852-ben szabadságolták. 1854 elején halt meg Márkusfalván.
Máriássy ezredes barátja és bajtársa, Dessewffy Arisztid honvédtábornok kérésének eleget téve gondoskodott annak özvegyéről, így Szinyei Merse Emmát nőül vette, és birtokán gazdálkodott. 1861-ben országgyűlési képviselővé választották, 1867-ben pedig Szepes vármegye pénztárnokává. A kiegyezéskor létrejött Szepes vármegyei honvédegylet tagjai között találjuk. 1869-ben jelentkezett a Magyar Királyi Honvédségbe, ahol reaktiválták.
Miután felesége 1871-ben meghalt, a gyászév leteltét követően újra házasodott és Draveczky Máriát vezette oltár elé. 1873. május 8-án vezérőrnagyi, 1878. szeptember 16-án altábornagyi rendfokozatot kapott a kassai honvédkerület parancsnokaként. 1887. június 27-én vonult nyugállományba. Szolgálata során megkapta a Lipót-rend lovagkeresztjét és a Vaskorona-rend II. osztályát, a titkos tanácsosi címet, valamint 1888. december 9-én a bárói rangemelést, így került a Főrendiház tagjainak sorába az egykoron halálra ítélt. Budapesten halt meg 1905. január 24-én.
Évtizedeken át dolgozott 1848–1849-es szókimondó emlékiratain, amelyben nemcsak az importált lengyel fővezért, Dembińskit támadta, de a bírálatból kijutott Nagysándornak és az általa 1849 nyaráig bálványozott Görgeinek is. Saját gyermeke nem lévén, egyik rokonára bízta írását azzal, hogy csak Görgei halála után adhatja ki. Erre azonban jóval később került sor, forrásértékű memoárja 1999-ben jelent meg.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/11. számában.
