Már 1942-ben kimondta: németek és magyarok nélkül
Az európai háború kiszélesedése 1941. június 22-én új lehetőségek felcsillanását jelentette a csehszlovák emigráció számára. „A tegnapi nap nagy elégtételt jelent a számomra” – jelentette ki Edvard Beneš titkára, Jaromír Smutný előtt a német–szovjet háború kitörésének másnapján. „A tegnapi nappal befejeződött München kiigazítása” – folytatta fejtegetéseit a nagy konspirátor, elvégre megvalósulni látta leghőbb vágyait. A szovjet háború kirobbanásával ugyanis teljessé vált Németország bekerítése. „Most végre valamennyien azonos arcvonalon állunk, Oroszország, Anglia, Franciaország (…) és mi is, a lengyelek és a jugoszlávok is. (…) a helyzet olyan, amelynek már 1938 szeptemberében is lennie kellett volna” – jegyezte fel Smutný, gazdája örömkitörésének megnyilvánulását.
Amint azzal számolni lehetett, a Szovjetunió rövidesen elismerte Beneš londoni emigráns kormányát. Az 1941. július 18-án aláírt szerződés ezen felül még azt is kimondta: a szovjet kormány beleegyezését adja, hogy a Szovjetunió területén csehszlovák katonai egységeket szervezzenek.
Az angol kormány már 1940. július 21-én elismerte Benešék londoni kormányát, az USA egyelőre kivárt. 1941. július 31-én mindössze „a szorosabb kapcsolatok fenntartását” jelentette be, és csak jó egy év múlva – 1942. október 26-án – vette fel Beneš kormányával a szabályos diplomáciai kapcsolatot.
Edvard Beneš azonban már 1941 júliusában szinte biztosra vette, hogy a szövetségesek győzelmével végződő háború után sor kerül Csehszlovákia felújítására, méghozzá a München előtti határok között, és 1941. július 26-i, szombati rádióbeszédében is ezt fejtegette. Öntudatosan utalt rá: lám milyen elismertségnek örvend a londoni emigráns csehszlovák kormány, ami egyértelműen arra utal, hogy a régi csehszlovák állam újjászületése biztosítva van.
Edvard Beneš szívóssága ezen a téren nem ismert határokat. A szerencsés pókerjátékos szenvedélyességével mindent egy lapra tett fel. A nemzeti kisebbségektől „megtisztított” szláv csehszlovák állam megalkotása volt az elérendő cél, ennek nyílt bevallására ekkor még nem vállalkozott, előkészítése azonban már megkezdődött.
Ezt a célt szem előtt tartva az 1939 februárja és júniusa között tartott chicagoi egyetemi előadásainak újabb kiadásához három új fejezetet csatolt – ezek az írások 1941 második felében és 1942 elején születtek –, amelyekben a nemzeti kisebbségeket egyértelműen békétlenkedő és háborút előidéző tényezőknek nevezte. A két háború között létező nemzetközi kisebbségvédelmi rendszerhez való visszatérést kizárta. Mi legyen tehát a nemzeti kisebbségek sorsa a szövetségesek győzelmével végződő nagy háborús mérkőzés után?
A ravasz Beneš a kérdés boncolgatásában ismét eljátszotta a komoly és jószándékú, a lehető legjobb megoldást kereső államférfi szerepét. „Bizony nincs tudomásom olyan receptről, amely ideálisan oldaná meg a kisebbségi kérdést. Semmilyen brutális és erőszakos eszköz alkalmazását nem ajánlom” – szögezte le a nagy taktikus, tovább játszva a jóakaratú töprengő szerepét.
„Talán lehetséges volna bizonyos esetekben helyi határkiigazításokkal némileg csökkenteni egyes közép-európai államok kisebbségi lakosságának számát. Egyúttal azonban a kisebbségi lakosság kitelepítésének alkalmazása is elengedhetetlen lesz” – utalt rá csak úgy mellékesen. „A háború után minden bizonnyal valamennyi közép-európai nemzet szent jogának fogja tartani, hogy teljes szigorral megbüntesse kisebbségeinek azokat a tagjait, akik vétkeztek ellene…”
Szerinte a győztes háború utáni nemzetiségi-kisebbségi politikának a következő négy pilléren kellene nyugodnia:
1. Továbbra is számolni kell a nemzetiségileg nem homogén államok létezésével.
A felújított Csehszlovákia például nem képzelhető el a cseh- és morvaországi, valamint a szlovákiai „vegyes lakosságú” területei nélkül. 2. A háború után nagyszabású lakosságcserét kell végrehajtani, sokkalta nagyobb mértékűt, mint amilyenek az első világháború után megvalósultak. 3. A kisebbségvédelem a jövőben az általános emberi jogok védelmének része kell legyen, azt azonban nem szabad eltűrni, hogy egyes kisebbségek politikai törekvések hordozói legyenek. 4. Lehetővé kell tenni a nemzeti kisebbségek tagjai számára, hogy amennyiben nem akarnak az általuk idegennek érzett államban élni, véglegesen áttelepülhessenek anyanemzeteik államaiba.
Edvard Beneš a megfelelő propagandisztikus előkészületek megtétele után 1942 folyamán fokozatosan elkezdte az egyes nagyhatalmak álláspontjának kipuhatolását a kisebbségek háború utáni radikális felszámolásával kapcsolatban. Mindenekelőtt a szovjet kormány támogatását igyekezett megnyerni ördögi tervének kivitelezéséhez.
A Molotovval folytatott megbeszélés részleteit Beneš eleinte titokban tartotta, majd megszervezvén a szovjet fél beleegyezését, 1942. augusztus 8-án a londoni rádió cseh nyelvű adásában a következő bejelentést tette: „A szovjet kormány felhatalmazott közölni önökkel és kijelenteni, amit Molotov úr is megerősített: a Szovjetunió kormányának soha semmi köze nem volt Münchenhez, ellenezte a Münchenhez vezető politikát, tehát nem ismer el semmit, amit ott Csehszlovákia ellen elkövettek, de azt sem, ami 1938-ban és 1939-ben e politika következtében megtörtént. Közli a csehszlovák kormánnyal, hogy a csehszlovák határok vonatkozásában sem ismer el semmilyen, az 1938-as és 1939-es években beállt változásokat.
Az 1942-es Molotov–Beneš-találkozó, valamint az idézett szovjet álláspont megfogalmazása Nagy-Britannia kormányát is lépéskényszerbe hozta. Anthony Eden brit külügyminiszter augusztus 5-én levélben közölte Jan Masarykkal, a londoni emigráns kormány külügyminiszterével, hogy kormánya semmisnek tekinti a müncheni egyezményt és annak következményeit. Ehhez az állásponthoz rövidesen a Charles de Gaulle tábornok vezette ún. Szabad Franciaország Nemzeti Bizottsága is csatlakozott.
Amint láthatjuk, 1942 szeptemberére a szövetséges hatalmak végérvényesen magukévá tették azt az elvet, miszerint nem ismerik el a müncheni szerződést és annak következményeit. Ez persze még nem jelentette azt, hogy helyeslik a nemzeti kisebbségek háború utáni felszámolásának tervét. Peter Nichols, az emigrációs csehszlovák kormányhoz kinevezett angol követ 1942. szeptember 21-én például kijelentette, hogy bár Nagy-Britannia nem ismeri el a müncheni egyezményt, de a németek Csehszlovákiából történő elűzésével kapcsolatban aggályai vannak.
Beneš, persze nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az angol kormány ekkor még transzferellenes álláspontjának. Joggal számolt azzal, hogy a háború utáni európai újjárendezésbe a Németország-ellenes koalíció többi tagjának is lesz beleszólása – főleg a Szovjetuniónak –, és azok álláspontja ellensúlyozza majd az angolokét. Elmondható, hogy Edvard Beneš már ekkor, 1942-ben telve volt a legvérmesebb reményekkel, és a háborút soha vissza nem térő alkalomnak tekintette, amely elősegíti Csehszlovákia igazi nemzetállammá válását a München előtti határok között. Németek és magyarok nélkül.
