MANSZAMPALANG, avagy a csotrogányok országa
Egy pipaszár lábon álló pocakos úriember groteszk sziluettjét látom, ahogy Thaiföld térképére nézek. Mi más is lehetne a pocakjában, mint rengeteg kaja. Na meg én is itt lakom most ebben a pocakban, az ország éléskamrájában. Hogyan kerültem ide, Thaiföld legszegényebb részére? Sokszor magamtól is ezt kérdezem.
Csiang Maiból egy légcsavaros géppel repülök Udon Thaniba. A Nok Air személyzete meglehetősen udvarias, igyekeznek minden kívánságomat teljesíteni és még ajándékot is kaptam. Ez itt teljesen természetes, hiszen a mosoly országában vagyunk. Udon Thaniból a kalasszini busszal indulunk el, ami ugyancsak egy kivénhedt járgány, talán csak a rozsda tartja össze. Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen az ország legszegényebb része, Iszan fele tartunk. A zajos motorház az utastérben a sofőr mellett van. Ezen ül a kalauz, aki talán nem is férne el az ülésen. Gyermekkorom régi Karosáit (na meg kalauzát, Buszos Katit) idézi a járgány, annyi különbséggel, hogy azokból ki lehetett látni a szélvédőn. A rengeteg virágfüzértől, képtől és plüss állattól nem tudom, látja-e a sofőr az utat, de azért haladunk rendesen. Rögtönzött légkondiként az ajtó nyitva maradt... de mégsem, mert a kalauz észreveszi, hogy ijedten nézem, odamegy, jót belerúg, mire becsukódik. Rám pillant, mire gyorsan elfordítom a fejemet. Biztos, ami biztos egy madzaggal kikötözi az ajtót.
Juan talán meg akarja mutatni, hogy mit tud a tragacs, mert ugyancsak beletapos, ahogy elindulunk Khon Kaen felé. Már bánom, hogy így lenéztem a csotrogányt, mert akár az életembe is kerülhet ez a sebesség. Hajunkat majd leviszi a szél, ordítva beszélgetünk, de így sem nagyon értjük egymást. Úgy érzem, mintha Szent Mihály lován száguldanánk a mennyek kapuja felé. Talán azért, mert azon sincs biztonsági öv, meg kabin, meg semmi, ami megvédene a halálfélelemtől. Bal kezemmel teljes erőmből kapaszkodom, miközben jobb kezemmel filmezek, mert az istenért sem hagynám ki ezt a jelenetet.
Noppi csak mosolyog és próbálja túlüvölteni a csattogót. Kisebb-nagyobb sikerrel magyarázza, merre vannak cukornád és manszampaláng ültetvényei, na meg azt, hogy hiába is tanulnék meg thajul, Thaiföld észak-keleti részén mindenki a laó nyelvet beszéli. Közben állandóan azon morfondírozom, mi a fene lehet az a manszampaláng amiről annyit beszélnek. Ez is az én manszampalang ültetvényem, mutat egy végeláthatatlan, dús levelű ültetvényre. Most esik le a tantusz... de hisz ez manióka!
Beesteledik, mire a faluba érünk. Óriási szeretettel fogad mindenki. Errefelé ritkán látnak európai embert. Rögtön vacsorázni kezdünk. Az itteni vacsorák mindig élményszámba mennek egy európai számára. A rokonság apraja-nagyja az „asztalon” (tíjaeng) ül törökülésben. Ez egy 4x4 méteres gyékénnyel bevont oszlopokon álló stand. Szó szerinti fordításban ágy, s valóban esténként ezen alszanak. Mellettünk az ősi „tháou”égetett agyagtűzhelyen rotyog az étel. A tháou tetején van a „hmúkrathá” nevű sertésserpenyő. Ez egy fém edény, amelyen aprópénz nagyságú nyílásokkal ellátott fedőféleség van. Erre helyezik a húst, a zöldségféléket és a rákokat, s ezeket állandóan forgatják.
Esteledik. Az úton megjelennek a bivalyhajcsárok, akik gyalogosan vagy kerékpáron kísérik haza a rizsföldekről a fáradt, ám érdeklődő állataikat. Persze nem csak a bivalyok kíváncsiak. Szavadi káp, üdvözölnek messziről az idős, jó kedélyű bácsikák, akiket sohasem láttam életemben, mégis beszédbe elegyednek velem, de egy szavukat sem értem.
A maniókaültetvények
Iszan sík területén óriási cukornád ültetvények és rizsföldek vannak. A legnépszerűbb azonban a „manszampalang”. Nem is csodálkozom, hiszen a világ maniókaexportjának 88 százalékát Thaiföld biztosítja. Lisztet, keményítőt és alkoholt készítenek belőle. Csaknem 160 féle maniókafajtát ismerünk, van olyan is, amelyből kaucsukot nyernek. Afrikában zselés fufut, Jamaikában bami-kását is készítenek belőle. Magyarul az angolból átvett kasszava néven is emlegetik, de néha használják a tápióka, a mandióka vagy akár a jukka elnevezést is. Ez utóbbi elnevezés a Yucatán-félszigetre utal, ahonnan a növény elindult világot meghódító útjára. Elsőként ugyanis a maják termesztették, mert a kevésbé termékeny talajokon is megterem. Tűrőképessége meglehetősen nagy, bár inkább a trópusi éghajlatot kedveli. Tenyészideje az éghajlattól függően 7-17 hónap. Gyökérgumójának 100 grammja 150 kcal-t és nagyon sok vitamint tartalmaz, de koleszterint nem. Ugyanakkor erős méreg is van benne, amely a feldolgozás és melegítés során eltávozik a növényből.
Sokat bóklásztunk a környék templomait kutatva, s néha persze meg-megálltunk egy-egy maniókaültetvény mellett, vagy éppen a mázsaháznál. Mivel ezek a csotrogányok nem tudják ledönteni a rakományt, egy speciális szerkezetre állítják őket, amely az egész láncokkal kikötözött „autótraktort” felemeli és lebillenti a rakományát. A csattogó tulajdonosa ezután ismét a lovak közé csap, s rohan vissza az ültetvényre. A maniókahegyeket kamionokra rakják és egyenesen a feldolgozóba viszik. Lisztjéből nagyon ízletes péksüteményeket készítenek, na meg a pálinkát, amit oly nagy előszeretettel fogyasztanak a thaiok.
Iszan területén természetesen nem csak maniókát termesztenek. Ha megkérdeznénk, hogy vajon melyik ország a világ legnagyobb rizs exportőre, sokan rávágnák, hogy Kína. Tévedés, Thaiföld a helyes válasz. Az igaz, hogy rizst nemcsak Iszan területén termesztenek, de itt terem a legfinomabb. Áruházaink polcain érdemes megnéznünk a vásárolt rizs származási országát.
Megjelent a Magyar7 2025/18. számában.
