Magyarok maradtunk!
Száz esztendővel ezelőtt, 1921. augusztus 28-án vette kezdetét a nyugat-magyarországi felkelés, amely megakadályozta, hogy Ausztria akadály nélkül foglalja el a saint-germaini békében neki ígért magyar területeket. A rongyosgárda ellenállása vezetett a velencei szerződéshez, és népszavazás döntött arról, hogy Sopron és nyolc környékbeli falu magyar maradjon.
A nagy háborút követően a megcsonkított, kirabolt Magyarország talpra állását rendkívüli körülmények nehezítették, hiszen külpolitikai elszigeteltségét tovább fokozta az első királypuccs nyomán alakulófélben lévő kisantant, amely csak arra várt, hogy lerohanhassa a csonka országot.
A párizsi békecsinálók jóvoltából a szociáldemokrata Ausztria Magyarország testéből megkapta Moson, Sopron és Vas vármegye nyugati részét, beleértve Sopron városát és környékét, nehogy létrejöjjön a Balatontól nyugatra tervezett csehszlovák–délszláv korridor. A győztesek másik, nem titkolt szándéka az volt, hogy a háborúvesztes Ausztriát megjutalmazzák az Őrvidékkel azért, hogy nemet mondjon az anschlussra.
Az akkori magyar külügyminiszter, gróf losonci Bánffy Miklós visszaemlékezése szerint
– írja Bánffy Miklós.
A Dél-Erdélyből menekült Maderspach Viktor tartalékos huszár százados írt arról, hogy „hivatalos katonáék nem csinálnak irredentát” és
E rendkívül feszült helyzetben a magyar kormány hivatalosan nem támogathatta a felkelőket, de titokban kormánymegbízottként jákfai Gömbös Gyula szolgálaton kívüli vezérkari százados is részt vett a felkelés szervezésében, kirobbantásában és támogatásában. A nyugati nyomásra betiltott Nyugat-magyarországi Liga és más irredenta szervezetek, egyesületek kezdtek toborzásba, csakúgy, mint a soproni Ifjúsági Kör, amelynek katonaviselt tagjai a következő „felkelő-behívókat” küldték ki:
Ekkor mozgósított ismét az 1919. április 18-án létrejött rongyosgárda is, amelynek nemzeti és honmentő tevékenységét egyes, a fősodorhoz tartozó „nemzeti” történészek még ma is igyekeznek elbagatellizálni.
Augusztus 29-én kellett átadni az osztrákoknak Sopront. A hivatalok kiürítették az átadandó területeket, és a Nemzeti Hadsereg is kivonult. Gróf alsó- és felsősurányi Sigray Antal kormánybiztos felügyelte az átadás-átvételt, míg a közrendet a lovag Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy vezette II. csendőrtartalék zászlóalj vigyázta.
Az átadás ellen tüntetéseken is tiltakozó „póncikterek” úgy vélték, hogy „Sopron magyar kincs, ezer éve az”, ezért kérték tótprónai és blatniczai Prónay Pál alezredesnek, az 1. vadászzászlóalj parancsnokának segítségét, aki arról számolt be, hogy „több soproni polgár, Thurner [Mihály] polgármesterrel az élén, felkerestek Budapesten, a Nádor laktanyában, mint utolsó mentsvárukat. – Uram segítsen! Nyugat-Magyarországot át kell adni – ez már befejezett tény –, csináljon valamit, legalább Sopront mentsük meg stb. (…) A föntiek hallatára azonnal megtettem úgy magában a zászlóaljban, valamint a vele összeköttetésben álló irredenta szerveknél a szükséges intézkedéseket.”
Az osztrák csendőrök augusztus 28-án lépték át a történelmi határt, de Ágfalvánál Francia Kiss Mihály gyalogos altiszt, Kaszala Károly repülő altiszt és Maderspach Viktor huszár százados rongyosai tűzharcban állták útjukat a gyalogsági nehézfegyverzettel betörőknek.
Ostenburg-Moravek Gyula kakastollasai bevonultak Sopronba, hogy megakadályozzák a város és környéke osztrák megszállását. Ágfalvát és Brennbergbányát is visszavették, s e harcokban nagy segítségükre volt a rongyosgárda, amelyben hazaszerető, antibolsevista, gazdag haditapasztalatokkal rendelkező tisztek, altisztek és katonák, a hajdanvolt Székely Hadosztály tagjai, Kecskemét környéki parasztemberek, soproni főiskolások, magyaróvári gazdászok, pesti műegyetemisták, menekült selmecbányai akadémisták, albán és bosnyák népfelkelők is küzdöttek. Ostenburg-Moravek őrnagy kijelentette Sigray kormánybiztosnak, hogy
Héjjas Iván tartalékos repülő főhadnagy emberei Sopron mellett több helyen is felszedték a síneket, hogy elvágják az osztrákok utánpótlását. A Lajta és a Pinka vidékén kitört a két hónapig tartó nyugat-magyarországi felkelés, amelynek 200 kilométeres arcvonalán öt „felkelő hadsereg” operált, s a magyar vasutasok ezt mindenütt támogatták.
A Sopron környéki harcokban huszonnégy felkelő esett el, egy pedig betegségben halt meg. Somogyváry Gyula És mégis élünk című regénye az ő emléküket is őrzi.
A felkelők – akiket az osztrákok banditáknak tituláltak, a külföldi sajtó pedig inszurgenseknek – az általuk ellenőrzött területen 1921. október 4-én kikiáltották a Lajtabánságot, amelynek bánjává Prónay Pált (Doborján Pál néven) választották.
A 4000 négyzetkilométer területű, 200 ezer lakosú, efemer államalakulat bevételei fedezésére vámot szedett, bélyeget is kiadott, és már a létezésével is támogatta a magyar kormányt politikai célkitűzései elérésében, hiszen a második sikertelen királypuccs után, olasz közvetítésnek köszönhetően Magyarország és Ausztria tárgyalóasztalhoz ült Velencében. A magyar fél vállalta, hogy kiüríti a felkelők kezén lévő területeket, Ausztria pedig elfogadta, hogy Sopron és vidéke hovatartozásának kérdésében népszavazás döntsön.
1921. december 14–16. között Sopron és nyolc Sopron környéki falu (Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk és Sopronbánfalva) döntött úgy, hogy nem kér az osztrák uralomból, így került vissza 355 négyzetkilométer és 50 ezer 20 fő a magyar Szent Koronához. Sopron nem lett Ödenburg, és joggal érdemelte ki a „Civitas fidelissima” címet.
Horthy Miklós kormányzó visszaemlékezésében jegyezte fel, hogy
Igaza volt!
1923 márciusában Szentpéterfa és tíz Vas vármegyei falu, azután 1924. február 15-én Somoskő és Somoskőújfalu tért haza, bizonyítva azon igazságot, hogy a „békeszerződések nem örökkévalóak”.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/34. számában.
