Magyarok a lengyelekért
A Wehrmacht lengyelországi támadása újabb világháborút robbantott ki. A kényes helyzetbe került Magyar Királyság nemzeti becsülete miatt kimaradt e küzdelemből, s amikor a lengyeleket a Szovjetunió is megtámadta, menekültek tízezreit fogadta be jóbarátként, segítve őket. A lengyel hadsereg oldalán magyar önkéntesek is harcoltak, miközben Szlovákia a harmadik birodalom oldalán kapcsolódott be a hadjáratba.
1939 augusztusának végén terebesi Hory András varsói magyar nagykövet személyesen tájékoztatta a lengyel külügyminisztert a küszöbön álló német támadásról, jelezve, Magyarország nem vesz részt ebben a háborúban. A lengyel külügyér meghatottan mondta: „talán eljön még az idő, amikor Lengyelország leróhatja háláját Magyarországnak.”
– emlékezett vissza a volt varsói magyar katonai attasé, vitéz nemes ebesfalvi Lengyel Béla vezérkari ezredes (később vezérezredes).
A gleiwitzi provokációt követően szeptember 1-jén megindult a Fall Weiss végrehajtása, vagyis a harmadik birodalom Lengyelország elleni hadjárata. A mintaszerű Blitzkrieg hamar szétzilálta a lengyel védelmet, szeptember 8-án páncélosaik már Varsó előterében dübörögtek. A lengyelek a San és a Visztula mentén próbáltak megkapaszkodni, ám rendre vereséget szenvedtek. Szeptember 17-én a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében a Vörös Hadsereg keletről behatolt Lengyelországba, így a lengyel hadsereg két tűz közé került és a nyugati segítség elmaradása összeroppantotta. A romániai hídfő felé hátráltak, miközben kormányuk Romániába emigrált. Egyes lengyel hadseregtöredékek egészen október 5-éig vívtak hősies harcokat.
Elhallgatott történelmi tény, hogy Szlovákia is háborús agresszorként lépett fel, ugyanis engedélyezte, hogy területét a németek használhassák és mozgósított haderejéből az 1. „Jánošik” és a 2. „Škultéty” gyaloghadosztály, valamint a „Kalinčiak” gyorscsoport – 50 ezer katona – vett részt a német 14. hadsereg dél-lengyelországi hadműveleteiben.
Szeptember 7-én Joachim Ribbentrop német külügyminiszter Berlinben találkozott gróf körösszeghi és adorjáni Csáky István külügyminiszterrel. Csáky úgy vélte, a németek kérni fogják a magyarországi csapatmozgások lehetővé tételét, ám ehelyett Ribbentrop megkérdezte, van-e magyar területi követelés a lengyelekkel szemben, valamint kérte, jelen helyzetben Magyarország ne támadja meg Romániát. Szeptember 9-én Ribbentrop telefonon kérte a magyar kormányt, hogy csapatszállítások végett bocsássa rendelkezésükre a Kassa–nagyszalánci vasútvonal magyar területen futó részét. A német megkeresést nem indokolta a hadműveleti helyzet, az politikai célzattal történt, mint a szlovákok hasonló jellegű kérése is. Horthy Miklós kormányzó ezt az ezeréves lengyel–magyar barátságra hivatkozva határozottan elutasította, amelyet gróf Teleki Pál miniszterelnök tolmácsolt a németek felé:
Magyarország 1938 óta másodízben mondott nemet a Führernek. Akkor Hitler azt kérte a kormányzótól, hogy támadja meg Csehszlovákiát, amit Horthy a honvédség felkészületlensége és az újabb világégés kirobbantásának ódiuma miatt megtagadott, s e két visszautasítás csak tovább növelte a Führer magyarok iránti ellenszenvét. Magyarország csupán ahhoz járult hozzá, hogy az említett vonalszakaszon kísérőszemélyzet nélküli, zárt szerelvényű német vasúti hadianyagszállítások történhetnek.
1939 nyarán több, magyar legénységű szabadcsapat alakult Lengyelországban. Ennek részese volt az 1938-ban újjászervezett Rongyos Gárda, amely különösen jó kapcsolatot ápolt a lengyelekkel. A budapesti éjszakai élet ismert figurája, a fajvédő, ám németellenes Zsabka Kálmán kezdte meg a szervezőmunkát, amit dr. vitéz Héjjas Iván tartalékos repülő százados vett át. Egyes források szerint legalább hatezren jelentkeztek, de az bizonyos, hogy több száz magyar harcolt „rongyosként” vagy legionistaként, s vettek részt Varsó védelmében. Többségük német fogságba esett, közülük 50–60 főt agyonlőttek.
Lengyel, magyar – két jó barát
– olvashatjuk vitéz Lengyel vezérezredes visszaemlékezésében.
A német kelepcéből menekülő lengyelek számára rendkívüli jelentőségűvé vált az 1939 tavaszán létrejött kárpátaljai lengyel–magyar határ, ahol tárt karokkal fogadták őket. Az első menekültek szeptember 10-én érkeztek, miközben a velük szövetséges románok a hozzájuk érkezetteket azonmód lefegyverezték és internálták. A szovjet támadás napján lengyel–magyar tárgyalások zajlottak lengyel fegyveres erők átmenekítésére és másnap megnyitották előttük a határt a Vereckei-, a Jablonkai- és a Tatár-hágónál, szeptember 24-én pedig Edward Rydz-Śmigły marsall parancsot adott katonáinak, hogy Magyarországra vonuljanak vissza. A menekültek fogadását és elhelyezését a Honvédelmi Minisztérium 21. osztálya (vitéz Baló Zoltán ezredes) és a Belügyminisztérium IX. (lengyel menekültekkel foglalkozó) osztálya (dr. Antall József) karolta fel és több menekültügyi bizottság segítette. Hozzávetőlegesen 50-140 ezer fő körüli lehetett a menekültek száma, de pontos adatok nem ismertek, ugyanis a Kárpátalján belépő személyek nevét a honvédek ceruzával jegyezték fel, majd azokat kiradírozták, s helyükre újabbakat írtak fel, ezáltal csökkentve számukat. A lengyel nagykövetség 1941-ig működött Budapesten és magyar támogatással mintegy 20-30 ezer lengyel jutott el a Balkánon keresztül Franciaországba, hogy Władysław Sikorski altábornagy új lengyel hadseregébe jelentkezzen.
A lengyel hálát magam is megtapasztalhattam. Még az 1990-es évek derekán egyetemistaként töltöttem rövidebb időt Angliában, nagyapám ott élő levente bajtársánál. Tóth Mihály bátyámnak akkor sürgős orvosi beavatkozásra volt szüksége, így kórházba került. A kórteremben ketten feküdtek, s feltűnt, hogy idős ágyszomszédja egy második világháborús repülős könyvet olvasgat. Az öregúr figyelmes lett a beszélgetésünkre, s megkérdezte, ugye magyar vagyok. Igennel feleltem, mire elmesélte, mennyire hálás a magyaroknak, mert 1939-ben lengyel katonaként befogadták és a segítségükkel jutott el Nyugatra és került a Brit Királyi Légierő kötelékébe, s folytathatta a németek elleni küzdelmet.
Megjelent a Magyar7 2025/37. számában.
