Magyar tavasz a déli végeken
Lehet, hogy valamit rosszul csináltunk február elején Gyergyóban, mikor a telet temettük? Hiszen a tél 2013 tavaszán csak nem akart tágítani, sőt márciusban többször is újult erővel támadott. Mindez azért is baj volt, mert már nagyon untuk az aszfaltlétet, ahol minden csupa ember. Bár a hegyek így is tárt karokkal vártak, de a nagy hó és a kiáradt patakok miatt inkább Kelet-Szlavóniában kerestük a tavaszt.
Horvátországi viszonylatban talán Kelet-Szlavónia a legjellegtelenebb táj, de ide nem feltétlen a természeti szépségek vonzottak bennünket, hanem a kis szigetekben élő magyar közösségek felfedezésének öröme. Ahol nem is olyan rég még szerb harckocsik hatoltak be Szlavónia belsejébe, ott mi kerékpárral haladtunk előre, szemben a Valkó folyásával, hogy elérjünk a számunkra oly kedves Kórógyra és Szentlászlóra.
Volt minden. Tömören ezt szokták válaszolni a szlavóniai magyarok Eszéktől Vukováron át Szentlászlóig, ha azt kérdezi az ember, miként élték meg a ’90-es évek borzalmait. Ebbe a rövid és tömör válaszba ma már belefér az egész délszláv háború. Vajon aki átélte, elfelejti valaha a dályhegyi kutat, Kórógyot vagy Szentlászlót? Ők azt mondják, el kell. Ezt mondja a földjét újra megművelő kórógyi, akinek ma már új traktorja van, de ezt mondja a testvérét a harcokban elvesztett szentlászlói is, akinek ma már Krk szigetén van panziója. Horvátország közben mindent megad a csöppnyi magyarságnak – ahogyan Szlovénia és Ausztria is –, és ez éppen elég ahhoz, hogy a zágrábi folklórfesztivál üde színfoltja legyünk. De nem elég ahhoz, hogy megmaradjunk, mert miközben eltáncoljuk a magyarságunkat, a nyelv elveszik, és aki teheti, elvándorol. És miközben hallgatjuk a sok panaszt, mi mégis arra gondolunk: ahol ennyi jó magyar aggódik a jövő miatt, ahol ennyi magyar össze tud hajolni, ott talán nincs is akkora baj. Csak a megújulás bástyáit – a kultúrát és a lelkeket – kell tovább építeni.
Az Erdődi-hátról aztán szemügyre vettük következő állomásunkat, a Duna túlsó oldalán fekvő Bácskát. A végtelen horizontból csak a templomtornyok lógtak ki, eligazítva az utazót, hol is keresse a régi hazát, Gombost, Zombort vagy Apatint. Meg sem álltunk hát a szabadkai homokpusztáig, hogy kicsit elidőzzünk Rózsa Sándor szülőföldjén. Magát Szabadkát igyekeztünk gyorsan letudni, hisz a városok forgataga nem igazán a mi világunk. Szabadka azonban kellemes csalódás volt, ami talán megmaradt magyar hangulatának és a szecessziós emlékeknek is köszönhető.
Szabadka és Palics után elmaradt a modernség, és egy másik világba csöppentünk, az észak-bácskai tanyavilágba. Csongrád és Bács-Bodrog határvidéke ez, ahol az 1800-as években nem feltétlen az írott törvények számítottak, sokkal inkább a betyárbecsület. A nádfoltos Ludasi-tó legnagyobb szigetét Rózsa Sándor-szigetnek hívják, ahogyan a közeli szelevényi erdőben a mai napig számontartják azt a három erdei fenyőt, amelyet a nép Rózsa Sándor fáinak hív. Talán mondani sem kell, hogy nem igazán álltunk ellen, mikor bácskai barátaink a közeli Kucora-tanyára invitáltak, amely ma a néptáncosok találkahelye. Meg sem lepődünk, mikor az időközben előkerülő citerán az „Esik eső, szép csendesen csepereg” című dal szólal meg elsőként. Jó érzés mindezt azok ajkáról hallani, akiket mi sokszor csak lesajnáltunk, mint akik a legkeményebb szerb igában nyögték végig az utóbbi száz évet. Üzenik: nem kell őket sajnálni, mert betyárok leszármazottai ők, akik megtanultak együtt élni akár az ördöggel is.
És nehéz visszaadni azt az élményt is, mikor az ember téli körülmények közt mássza meg a Fogarasi-havasok és egyben a Déli-Kárpátok legmagasabb pontját, a Moldovánt. Az Erdélyi-medencéből felgyűrődött hegyvonulat 70 km-es vízválasztó főgerince ezer éven át hatalmas déli védfalát jelentette hazánknak. Völgyeiben vad patakok zúgnak, oldalait sűrű fenyves és lomb-erdő borítja, de a hegység igazi népszerűségét az erdőhatár felett a jégkorszaki gleccserkatlanokat lezáró, 2000 métert meghaladó hófödte sziklaormainak és csipkézett gerinceinek köszönheti.
Odalent, a Kárpát-medence déli gyepűire települő honfoglaló magyarok, majd a szászok lakta fogarasi uradalom egykor Erdély egyik legfontosabb központja volt. Aztán a történelem vasfoga felszántotta Fogarasföldet, s a hegyen túlról, Munténiából és Olténiából jövő románok vertek új gyökeret az ősi Királyföldön. Így ma már csak üres épületek emlékeztetnek a fejedelmi aranykorra. A kísérteties képet mutató Kis- és Nagysink megismerése után vettük be magunkat a Fogarasi-havasok csodavilágába. A három gerincen töltött nap talán a Hazajáró legnagyobb élményei közé tartozik, köszönhetően a tökéletes időjárásnak, a székely társaságnak és a gondviselésnek, mely megóvott bennünket a lavináktól.
