Magyar őstörténet kultúrharcok nélkül
Furcsa dolog a történelem. Elég egy jól sikerült költemény vagy egy a magyar néplélekbe szervesült legenda, hogy az utókor laikus közönsége jelentős királyként tartson számon valakit, míg az olyan rátermett uralkodókról, mint III. Béla, a szakmát leszámítva, a nagyközönség gyakran hajlamos megfeledkezni. Egy másik tudomány, a genetika kellett ahhoz, hogy az Árpád-ház Szent István után talán legnagyobb uralkodójának is jusson az egyébként bőven kiérdemelt közérdeklődésből.
Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának tárcavezetője július elején jelentette be, magyar genetikusok egy csoportja megtalálta az Árpád-dinasztia „őshazáját”. Valahol Baskíriában, a mai Oroszország területén, ott, ahol Julianus barát is kereste úgy nyolcszáz évvel ezelőtt. A sajtótájékoztatót követően azonnal heves vita alakult ki a magyar sajtóban, történészek, biológusok, irodalomtudósok sőt, még vállaltan laikusok is elmondták véleményüket, miközben legfeljebb csak genetikusok számára ismerős kifejezések repkedtek ide-oda: haplotípusok, Y-kromoszómák, génszekvenálás és hasonló „szörnyűségek”. Nem is csoda, hogy legtöbbjük szalmabábokkal vitatkozott, olyan állításokat cáfolva, amelyek a tanulmányban nincsenek is benne. Egészen szórakoztató volt például az ismert irodalomtörténész vergődése, aki azt próbálta igazolni, a magyar kutatók nem találhatták meg III. Béla ősének maradványait Baskíriában, amiben tulajdonképpen igaza is volt, annyi kiegészítéssel, hogy ilyesmiről szó sincs a tanulmányban.
Hogy ő és még sokan mások lustaságból vagy nyelvtudás híján nem olvasták el az angol nyelvű szöveget, mindegy is, csendben kellett volna maradniuk!
Abban, hogy ez nem így lett, persze nincsen semmi meglepő, az őstörténeti kutatások mindig is vonzották a műkedvelő amatőröket. A sajtópolémia, ahogy az összes korábbi, végül néhány hét alatt elhalt, így most van itt az ideje, hogy tárgyilagosan, kiemelve, amit tudunk, és azt is, amit nem, beszámoljunk arról, tulajdonképpen mit is találtak a magyar kutatók Baskíriában. Hatezer karakterben ez igen komoly kihívás, de azért csak vágjunk bele!
III. (Nagy) Béla uralkodásának idejét az Árpád-ház aranykoraként emlegetik. A bizánci császár istápolása alatt nevelkedett Béla idejében virágzott a Magyar Királyság, soha nem látott gazdasági és kulturális fejlődés, egyre terjedő írásbeliség jellemezte uralkodását. Negyvennyolc évesen, máig nem tisztázott körülmények között hunyt el, holttestét, saját végakarata szerint, a székesfehérvári Bazilikában helyezték örök nyugalomra. Maradványai is innen kerültek elő, még 1848-ban. Mivel a templomot a török időkben porig rombolták, a királysírokban található csontok kevés kivétellel teljesen összekeveredtek, 122 sírban körülbelül 900 különböző embert azonosítottak, külön genetikai vizsgálat kellett ahhoz is, hogy kiderüljön, ki tartozik egyáltalán az Árpádokhoz közülük. III. Béla érintetlen sírja segített ebben (is).
Függetlenül attól, hogy egyesek szerint ez nem is Béla, hanem Könyves Kálmán nyughelye, a benne talált test alkalmas volt arra, hogy genetikai vizsgálatok alapjául szolgáljon.
A csontokból vett örökítőanyagból 2018-ra sikerült is azonosítani az Árpád-házi génként emlegetett szekvenciát (értsd: a DNS-t alkotó molekulák meghatározott sorrendjét), amely tulajdonképpen egy, ideális esetben, csak az Árpádok leszármazottjaira jellemző kombináció. Mint oly sokszor a tudományban, ideális esetről azonban szó sem volt!
A kutatók olyan csak együtt öröklődő géncsoportot (az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban, hogy ezt nevezzük haplotípusnak) kerestek, amely mindig csak az egyik szülőtől érkezhet, így bukkantak rá a királysírokból származó mintákban az apai ágon öröklődő, Y-kromoszómán talált R1a haplocsoportra (együtt öröklődő haplotípusok összessége). Ez sajnos nem azt jelenti, hogy ez pusztán az Árpád-házi uralkodók sajátja, s akiben ezt az R1a névre keresztelt génösszességet megtalálják, az biztosan valamelyik nagy királyunk leszármazottja. A 2018-as kutatás szerzői ugyanis maguk hangsúlyozzák, az R1a számos szláv, türk, indo-iráni vagy finn-ugor nyelven beszélő népcsoport egyik leggyakoribb haplocsoportja.
Ez, s itt estek át sokan a másik végletbe, nem azt jelentette, hogy a kapott eredmények haszontalanok lennének.
A legtöbb archeogenetikai kutatás alapjait ilyen haplocsoportok adják, legyen szó emberről vagy akár kerecsensólyomról, így a kapott eredmények igenis fontosak és használhatóak. Ettől függetlenül legalábbis vágyvezérelt volt néhány politikus és közszereplő akkori kijelentése, mely szerint sikerült megtalálni az Árpád-házi gént, holott ezt a tanulmány szerzői sem állították soha. Sajnos az már kevés nyilvánosságot kapott, hogy nem az R1a volt az elmúlt években talált egyetlen haplocsoport, s nem ez volt az, amelyik a friss kutatás középpontjában állt.
A júliusban nagy nyilvánosságot kapó vizsgálat lényege az volt, hogy a két évvel korábban bemutatott, fent emlegetett, az Árpád-házra kétségtelenül jellemző haplocsoportokról kiderítsék, melyik ma élő nép férfiainál a legelterjedtebbek, azaz tulajdonképpen kiderüljön, honnan érkeztek az Árpádok ősei a Kárpát-medencébe.
Mivel a sajtóban számos téves elképzelés megjelent arról, mi mindent bizonyít a kutatás, így érdemes a legautentikusabb forráshoz, magához a tanulmányhoz fordulnunk.
Ennek alapvető állítása, hogy a székesfehérvári királysírokból származó, immár bizonyíthatón Árpád-házhoz köthető minták alapján a mai baskír férfiak között található meg leggyakrabban az uralkodóházra jellemző meghatározott génkombináció. Korábbi, a gének változásának időbeliségét vizsgáló kutatások tanulsága szerint nagy bizonyossággal állítható, az Árpádok vérvonala körülbelül kétezer éve vált el attól a vonaltól, amelyet ma a baskíroknál találni. A harmadik, bár érthetően nagyon óvatosan megfogalmazott állítás pedig a következő: Árpád vérvonala a mai tádzsik, üzbég, baskír és türkmén népek vérvonalával rokonítható.
Minden más állítást, azok lehetséges igazságtartalmától függetlenül, ezen tanulmány nyakába varrni felelőtlenség vagy akár tudatos csúsztatás. A következő évek fő feladata, és a publikáció végén ezt maguk a szerzők is kihangsúlyozzák, az lesz, hogy kiderítsék, az Árpádok vezetésével országot alapító magyar nép honnan származik. Ehhez nyelvészekre, történészekre, régészekre és genetikusokra egyaránt szükség lesz. Ideológiai harcokra viszont nem!
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/35. számában.
