Magyar kommunisták felhívása 1938 szeptemberében
1938 szeptemberének második felében Csehszlovákiában a cseheken kívül már senki nem volt érdekelt a prágai kormányhatalom támogatásában. A köztársaság végsőkig való védelmezésére már csupán a cseheket lehetett politikailag „mozgósítani”, és persze a kommunistákat, nemzetiségre való tekintet nélkül.
Csehszlovákia Kommunista Pártjának a morvaországi Ostravában megjelenő magyar nyelvű napilapja, a Magyar Nap is kitartóan lelkesítette olvasóit, és megátalkodott konoksággal agitált a „Csehszlovák Köztársaság védelme” jelszavával. A kassai származású Kálmán Miklós (polgári zsidó nevén Moskovics Kálmán) és Ferencz László által szerkesztett lap 1938. szeptember 21-i számában felhívást tett közzé a felvidéki magyarság összességéhez címezve mondanivalóját. A nevezett szerkesztők szerint „A felhívás döntő órákban fordul a magyar lakossághoz, fontos, hogy szavai eljussanak minden magyar hajlékba”.
A lap nyolcadik oldalán közölt felhívást plakát formájában nyomtatták ki, és a szerkesztők arra kérték olvasóikat és szimpatizánsaikat, hogy az újságnak ezt az oldalát „használják fel falragaszként és függesszék ki üzleteikben, a hirdetőoszlopokon és minden olyan helyen, ahol minél többen olvassák”.
De miről is győzködte a felvidéki magyarokat a kommunista Magyar Nap felhívása? A tömény demagóg szövegnek mindjárt az első mondata a következőképpen közelítette meg a problémát: „Csehszlovákia magyarsága válaszút előtt áll. Választania kell a háború borzalmas szenvedései és a békés, demokratikus nemzetiségi megegyezés között.” A felhívás szövegét megfogalmazó kommunista szerkesztők talán komolyan úgy gondolták, hogy éppen a csehszlovákiai magyarságon múlik „a háború borzalmas szenvedése”, vagy „a békés, demokratikus nemzetiségi megegyezés” idillikus állapota, amely bekopogtat Csehszlovákia kapuján? Nem valószínű. A felvidéki magyarság politikai vezetői, illetve általában a magyar nemzeti politika elleni alantas hangulatkeltésre azonban felhasználhatónak látszott az ilyen nyakatekert valótlanság hangoztatása. Bár az is igaz, nehezen elképzelhető, hogy az ilyen állításoknak egészségesen gondolkodó magyar ember hitelt adott volna. Aztán miről is győzködi még a felvidéki magyarokat az idézett kommunista felhívás? A többi között például arról, hogy úgymond „Jaross és Esterházy nemzetvesztő politikájáról lehullott az álarc”, és persze, ezek az emberek a háborús szakadék felé terelik az országot. Nos, ebben a komoly helyzetben mit kell cselekednie a felvidéki magyar embernek? Az idézett kommunista utasítás szerint a magyarság százezreinek e nehéz történelmi napokban a következő elvek szerint kell igazodniuk: „Sorakozzatok fel egységesen a köztársaság védőinek táborába!” Felmerült, hogy „ezzel talán elkerüljük a háborús konflagrációt? Hát azt éppen nem kerüljük el, de harcolni fogunk a Csehszlovák Köztársaságért. Miért is ne harcolnánk? Elvégre nem vagyunk egyedül! Velünk az egész haladó világ közvéleménye, velünk a Szovjetszövetség verhetetlen Vörös hadserege. Vállt vállhoz vetve a köztársaság többi népeivel védjük a békét, otthonunkat, létünket és jövőnket.”
Az idézett demagóg kommunista felhívás aláírói a következők voltak: Major István, Steiner Gábor, Kosik István, Richter Mihály, Szabó István, Fábry Zoltán, Forbáth Imre, Kálmán Miklós (alias Moskovics Kálmán), Ferencz László, Lőrincz Gyula és Poór Bertalan.
Nem valószínű, hogy az idézett kommunista felhívás 1938 szeptemberének végén bármilyen mozgósító hatást gyakorolt a felvidéki magyarokra, tekintet nélkül arra, hogy azok éppen jobb vagy baloldali beállítottságúak voltak-e.
A nemzetközi helyzet és a cseh–német viszony megítélése a köztársaság egykori világra segítői és nagy protektorai részéről ekkorra már nagyot változott. Belátták, hogy a húsz évvel azelőtt jól-rosszul összetákolt Csehszlovákia elhibázott nemzetiségi politikájáért nem érdemes kockára tenni Európa békéjét, és etnikai alapon végrehajtott határrevízióval kell rendezni a végsőkig elmérgesedett cseh–német viszonyt. A két egykori antanthatalom – Nagy-Britannia és Franciaország – 1938. szeptember 19-én közös diplomáciai jegyzékben azt tanácsolták a prágai kormánynak, hogy ne zárkózzon el az etnikai állapotokat figyelembe vevő határrendezés elől.
Ennek értelmében tehát már nyilvánvaló volt, hogy egy esetleges háborús konfliktus kirobbantása esetén Csehszlovákia nem számolhat nagy nyugati protektorai támogatásával.
Prága elvileg támaszkodhatott volna még az 1935. május 16-i csehszlovák–szovjet szerződésre, amely azonban csak abban az esetben válik hatályossá, amennyiben Franciaország is beavatkozik a háborúba Csehszlovákia oldalán. De mi lesz, ha ez nem történik meg? A francia segítségnyújtás elmaradása esetén vajon volt-e remény a szovjetek egyoldalú katonai fellépésére Csehszlovákia oldalán, ami természetszerűleg azonnal lengyel–szovjet, valamint román–szovjet háborúhoz is vezetett volna? Ivan Pfaff cseh történész kutatásai egyértelműen bizonyítják, hogy egyoldalú szovjet támogatással számolni képtelenség volt, és ezt Beneš nagyon is tudatosította.
Szergej Alexandrovszkij prágai szovjet követ semmilyen konkrét biztosítékot nem adott Edvard Benešnek arra vonatkozóan, hogy a Szovjetunió katonai támogatásban részesíti Csehszlovákiát. De mindettől függetlenül Beneš nem is óhajtotta az ilyen egyoldalú szovjet segítséget.
Szeptember 21-én újabb sürgető angol és francia jegyzékek érkeztek Prágába, amelyekben mindkét nagyhatalom világosan felhívta a csehszlovák kormány figyelmét arra, hogy egy esetleges háborús konfliktus kirobbantásáért Csehszlovákiának kell viselnie a felelősséget. Ilyen előzmények után a csehszlovák minisztertanács jobbnak látta elfogadni az angol–francia rendezési javaslatot. Londonnak és Párizsnak ekkor már nem volt kedve háborút viselni egy 1919–1920-ban nyilvánvalóan elhibázott politikai rendezés minden áron való fenntartása érdekében.
Megjelent a Magyar7 2025/49.számában.
