Magyar keresztesek leszármazottai a Szentföldön
Magyarország már Könyves Kálmán uralkodása idején kapcsolatba került a keresztes hadjáratokkal. A nyugati keresztesek ugyanis vagy hajókkal vagy gyalogosan indultak meghódítani a Szentföldet, így kénytelenek voltak számos országon átkelni, így a Magyar Királyságon is. Csakhogy egy sereg átkelése több kellemetlenséget is hordozott magával. Bár keresztényi küldetésben jártak ezek a derék lovagok, azért csak harcos férfiak voltak, különböző szükségletekkel, ezért amerre jártak ilyen-olyan „csínytevéseket” csak elkövettek. Meg hát amúgy se szívesen enged át a területén senki felfegyverzett idegen hadakat. Francia és sváb seregek is próbálkoztak engedély nélkül áthaladni a Kárpát-medencén, ám a magyar védelem a helyén állt és visszaverte a kereszteseket. Így aztán a Vatikán felkérte Magyarországot, hogy ha már ilyen jól bizonyítottak a keresztes hadak ellen, küzdhetnének esetleg a muszlimok ellen is.
A Bizáncban nevelkedett III. Béla király ígéretet is tett erre, de előbb a saját háborúit kívánta megvívni, aztán meg már nagyon eljárt felette az idő. Így az ígéret beteljesítése fiaira, Imrére és Andrásra maradt, akik meg úgy gondolták, előbb egymással kezdenek belharcba a trónért. Ezt a történetet jól ismerjük a Bánk bánból. A testvérharcból győztesként kikerülő II. András végül vállalta az V. keresztes hadjárat megszervezését és vezetését. A keresztes államok uralkodói anyai ágon szinte mind rokonai voltak, így gyakorlatilag fivérükként fogadták, hiszen András Châtilloni Rajnald (1125–1187) antiochiai fejedelem unokája volt, mivel II. András anyja Antiochiai Anna, Châtilloni Rajnald leánya volt.
Ehhez az úthoz kötődik az egyik ismert szólásunk. A gyakorta italozó Makó vitéz még a hajóút megkezdése előtt a részegségből felriadva Spalátóban térdre borult és hangos imába kezdett, mert azt hitte már meg is érkeztek Jeruzsálembe. Persze, még el sem indultak Jeruzsálembe, de beépült a nyelvünkbe, hogy messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.
A magyar keresztesek felemás eredményeket értek el, hiszen voltak sikeres csatáik, de kudarccal végződőek is. A magyar sereg például megostromolta, majd be is vette a Szentföld Egyiptom felőli kapuját, Betszaidát. Ezt követően viszont észak felé kanyarodtak, Damaszkusz felé. A mohamedánok azt hitték, hadicselt terveznek és nem is Jeruzsálemet akarják megtámadni, hanem Damaszkuszt. András király ugyanakkor kihasználta az alkalmat és gyakorlatilag zarándoklatot szervezett katonáinak. Elment velük a Jordán folyóhoz, körbejárták a Genezáreti-tavat, és néhány települést kifosztottak a derék magyar keresztesek. A magyar lovagok mindegyike megfürdött a Jordán folyóban és meglátogatta a szentföldi keresztény emlékhelyeket.
Amint Maalouf francia–libanoni író korabeli arab források alapján A keresztes háborúk arab szemmel című regényében fogalmaz: „Soha olyan fényes, rendezett, bátor és emberséges ellenség nem járt arra, mint a hatalmas és vitéz magyar király, II. András. Az előle menekülésre kényszerülő Melek Al-Adil szultán csapatait és a védtelenül maradt népet nem koncolta fel – mint más keresztesek tették korábban hasonló helyzetben – hanem kegyelmet gyakorolt.” Egyes források szerint a magyar hadak török–türk testvéri kapcsolatokat véltek felfedezni a nyelvi és törzsi hasonlóságok okán, ami a nyugati harcostársakat gyakran megdöbbentette, hiszen megesett, hogy a magyarok nem voltak hajlandók harcba bonyolódni a helyiekkel.
Meglepő ugyanakkor, hogy az egyéves hadjárat során négyszer is merényletet próbáltak elkövetni a király ellen. Kettőt méreggel, kettőt tőrrel akartak végrehajtani, s ami érdekes, hogy állítólag egyikhez sem volt köze a muszlimoknak. A Tripoliszi Grófságba utazva például a vendéglátójával együtt akarták megmérgezni, ám míg Hugó, Ciprus királya esetében sikerrel jártak a merénylők, addig András csak maradandó belső sérüléseket szenvedett.
A merényletek is hozzájárultak ahhoz, hogy meglehetősen visszaesett a harci szellem a magyarok körében, így a király bejelentette, hogy indulnak hazafelé. Az apjának és a római pápának tett ígéretét teljesítette, így – a jeruzsálemi pátriárka átkával mit sem törődve – 1218 tavaszán Antiochián, Cilicián, Niceán, Örményországon és Konstantinápolyon keresztül lovon indult hazafelé, mivel tengeri útra már nem futotta. A visszaúton azonban még előnyös házassági szerződéseket is kötött Kis-Örményországban, Ikoniumban és a Bolgár Birodalomban.
Bár nagyobb sikert nem ért el, de minimális, mintegy ezerfős vérveszteséggel hazahozta a seregét. Így gyakorlatilag András az egyetlen uralkodó a keresztes hadjáratok történetében, aki hadával haza is tért Európába. A hadjárat eredményeként II. András Magyarországra hozta az 1187. évi hattíni csatában elveszett Szentkereszt-ereklye egy darabkáját, a kánai menyegzőn használt vizeskorsók egyikét, Szent István protomártír (az első mártír szent) fejereklyéjét és Antiókhiai Szent Margit koponyáját, ugyanakkor eladta Szent István feleségének, Gizellának a drágaköves aranykoronáját.
A király távozásával azonban nem ért véget teljesen az V. keresztes hadjárat. Dénes tárnokmester és Lipót herceg, valamint a magyar sereg mintegy negyede ott maradt.
A történetet és a magyarok keresztes hadjáratát 2019 óta emlékmű is őrzi, amit Mi'elya várromának falán Latorcai Csaba államtitkár avatott fel a 800. évfordulón. A Layousok büszkén őrzik identitásukat, többen jártak már Magyarországon, sőt, nem ritka, hogy a fiatalok magyar egyetemekre jelentkeznek.
