Magyar hősök emlékezete
Javában dúlt a Nagy Háború, amikor 1915-ben báró lilienbergi Abele Ferenc vezérkari őrnagy a hadműveleti területről küldött levelet gróf borosjenői és szegedi Tisza István miniszterelnöknek. Ebben arra kérte, hogy „az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyekre (...) elesett hőseit név szerint bevési.”
Abele őrnagy minden lehetőséget megragadott, hogy elképzelése megvalósuljon. 1916 végén Zita királyné segedelmével utolsó királyunk, IV. Károly színe elé jutott beadványa, amelyet az uralkodó patronált. Neki köszönhető, hogy 1917 tavaszán a Képviselőház elfogadta „a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló 1917. évi VIII. törvénycikket.
Eszerint
Az emléktáblák és emlékművek felállításával a háború befejezéséig várni kellett, de az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 őszén kívülről gerjesztett összeomlása, a nemzetietlen forradalmi tébolyból eredő zűrzavaros, vérgőzös időszak, a román, cseh–szlovák és szerb területrablók, a francia megszállók és az 1920. június 4-én reánk kényszerített példátlan trianoni békediktátum okozta trauma azok felállítását elodázta, ám megakadályozni nem tudta.
A csonka Magyar Királyságban „az 1914–1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről” rendelkező újabb törvényt fogadtak el.
Az 1924. évi XIV. törvénycikk tartalmazta, hogy „a magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914–1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a »Hősök emlékünnepét« – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”
A magyar társadalom igényelte a hősök emlékének megörökítését, hiszen a történelmi Magyarország fiainak sorából 661 000 közös hadseregbeli magyar katona és honvéd áldozta életét a császárért és királyért s a hazáért. De ezt kívánta a Magyar Királyi Honvédség is, amely példaként állította állománya elé a világháborús heroikus magyar helytállást.
A trianoni országterületen majd’ mindenütt állítottak hősi emlékműveket, ahol kegyelettel emlékezhettek meg a nemzeti ünnepek sorába emelt hősök emléknapjáról.
A hősök napján minden városban és faluban felekezetenkénti istentiszteletet tartottak, majd a polgári elöljáróságok által szervezett ünnepélyen helyezték el koszorúikat és virágaikat a hősi emlékművek előtt. Ahol helyőrség állomásozott, onnan honvéd díszszázad vonult ki, de ott voltak a rendőrök és a csendőrök, a világháborús bajtársi egyesületek, a tanulóifjúság és persze a lakosság.
A „gépesített tatárjárással” párosuló 1945-ös „felszaba-dúlás” után a moszkovita kommunisták vették át Magyarországon is a hatalmat, akik nem ismertek sem Istent, sem embert. A „múltat végképp eltörölni” kommunista tétel értelmében felszámolták az ezeréves Magyar Királyság teljes intézményrendszerét és társadalmi berendezkedését, a hősök kultuszával egyetemben. Sokáig a feledés homályába süllyedt a hősök napja. E téren is a rendszerváltozás hozott áttörést, hiszen az elmúlt harminc évben második világháborús emlékművek létesültek nemcsak a jelenlegi országterületen, hanem az idegen impérium alatt lévő Felvidéken, Észak-Erdélyben és a Székelyföldön, valamint a Délvidéken is.
Hőseink kultusza azóta kapott újabb erőre, amikor 2001 nyarán kihirdették „a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről” rendelkező 2001. évi LXIII. törvénycikket, amely nemcsak a XX. század világháborúiban, hanem ezeréves államiságunk védelmében elesett hőseinkre is kiterjesztette az emlékezést.
„A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam. A Magyar Köztársaság Országgyűlése kötelességének érzi, hogy tisztelettel adózzék azok emléke előtt, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.”
Kegyelettel emlékezzünk katonahőseinkre!
Megjelent a Magyar7 2020/21. számában.
