Magyar emlékek nyomában: Hell Miksa, Sajnovics János - Vardø (Norvégia)
Az 1769. június 3-i Vénusz-átvonulás pontos megfigyelésére a csillagászat iránt érdeklődő dán király, VII. Keresztély megfelelő embert keresett, aki az ő megbízásából expedíciót vezetne Lappföldre. „Kolléganőjéhez”, Mária Teréziához fordult azzal a kéréssel, hogy Hell Miksa felvidéki születésű jezsuita csillagászt, a bécsi császári csillagvizsgáló intézet nagytekintélyű igazgatóját küldje el hozzá egy, a tudós által választott útitárssal.
Hell Miksa (1721-1792) aki részt vett az 1761-es átvonulás megfigyelésében is, egy rendtársát és tanítványát, Sajnovics Jánost (1733-1785) választotta maga mellé, aki akkor a nagyszombati csillagdát vezette. Sajnovicsnak még egy előnyös tulajdonsága volt: hibátlanul beszélt magyarul. A magyar nép és nyelve eredetének kérdését már hosszabb ideje kutatták a tudósok, és a sok egyéb elmélet mellett felmerült a finn nyelvvel való rokonság lehetősége is.
Hell ezért az expedícióban remek lehetőséget látott a nyelvészeti vizsgálódásra is.
Bécsből 1768. április 28-án indultak el, viharokkal, kemény faggyal megküzdve 1768. október 12-én hajón érkeztek meg végcéljukhoz, Vardø kis szigetére, amely előretolt helyőrség volt a Jeges-tengerben, az orosz határ közelében. Ezen a helyen, túl az Északi Sarkkörön majdnem hét hónapot várakoztak, míg a nyári napforduló közeledtével a Nap már nem nyugodott le. Így június 3-án a helyi idő szerint 21 óra 15 perc és június 4-én 3 óra 26 perc között lezajlott jelenséget alaposan meg tudták figyelni. Ezt három távcsővel végezték, Hell, Sajnovics és norvég társuk, Borchgrevink eredményéből átlagolva állapították meg a hivatalosnak tekinthető következtetéseket.
Az időjárás kegyes volt hozzájuk, mert az átvonulás előtt és közben is felhők takarták a napot, de a tulajdonképpeni esemény idejére az égboltnak ez a része tökéletesen kitisztult. Ezt a két magyar csillagász csodaként élte meg és Isten kegyelmét látta benne.
Összesen nyolc és fél hónapot töltöttek Vardø szigetén, két hónapot napfény nélküli teljes sötétségben, eközben egyéb csillagászati és számos más tudományos megfigyelést is végeztek. Hetven, korábban nem ismert csillagot jegyeztek fel, és a Nap-Föld távolságot az addigi legpontosabb méréssel határozták meg. Tökéletesítették a földrajzi hosszúság megállapításának eljárásait, javították a skandináv térképeken található hibákat, sőt Norvégia északi részének térképét is megrajzolták. Sajnovics eközben részletes feljegyzéseket készített a magyar és a lapp nyelv között észrevett hasonlóságokról, és elemző tudósként lényegében lerakta az összehasonlító nyelvészet alapjait.
Visszatérésük során, Koppenhágában adta ki 1770-ben – azaz éppen 250 éve - a finnugor nyelvi rokonságról szóló híres könyvét, Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse (Igazolása annak, hogy a magyarok és a lappok nyelve azonos) címmel. A könyv Magyarországon hatalmas vihart kavart, sokan felháborodtak a lenézett kis népekkel való „halszagú” rokonság gondolatán, a könyv ennek ellenére nyelvtudományi és nyelvészeti szempontból is jelentős eredményeket hozott.
A végső béke a Magyar Tudományos Akadémia előtt köttetett, tudósaink mondták ki a verdiktet: nyelvünk bizonyítottan finnugor.
Talán a hazai negatív visszhang máig tartó hatásának tudható be, hogy a helyszínen a magyar állam részéről nem örökíti meg semmi két hazánkfia tudományos eredményeit, mindössze Norvégiában élő magyarok szereltek fel egy fehér emléktáblát a tudósaink által létesített obszervatóriumban, a Vénusz-átvonulás stilizált ábrázolásával. Alatta a norvég bronztábla VII. Keresztély megbízottainak sikerét említi. A szlovákok akkor még nem létező országukat tüntették fel, címerükkel ékesített táblán hirdetik a selmecbányai táj szülötte, Hell ’Maximilián’ dicsőségét…
Nagyon köszönöm Rab Irén tanárnő és Bartos Dezső diplomata segítségét!
