Havasalföld (a Déli-Kárpátokon túli terület, régi magyar neve Havaselve) ebben az időben Basarab vajda uralkodása alatt állott. Basarab származása máig sok kérdést vet fel. A román történészek általában vlach-román származásúnak tartják, felmerült azonban vele kapcsolatban a kun vagy besenyő eredet is, sőt egyes elképzelések szerint a nagy Dzsingisz kán vére is csörgedezhetett ereiben.
IV. Béla királyunk még herceg korában a Kárpátok és a Duna közti területet, azaz Havasalföldet kettéosztotta az Olt folyó mentén egy kisebb nyugati (főként kunok lakta) és egy nagyobb keleti (főként románok lakta) régióra. A nyugati térséget teljes egészében Magyarországhoz csatolta, és nevét Szörényi Bánságra változtatta.
Károly Róbert a hűbéresének tekintette őt, Basarab erről másképp vélekedett, sőt a Szörényi Bánságot is meghódította. A király 1330 őszén elindult a magyar területekre is be-betörő renitens vajda ellen. Miután a magyar csapatok visszavették a Duna partján álló Szörény erődjét, Basarab jobbnak látta, ha békeküldöttséget indított Károly Róberthez.
Ugyanis még abban az esztendőben, amelyben a rossz emlékű Felícián elpusztult, vagyis az Úr 1330-ik évében, a király számos sereget gyűjtött össze - ha nem is egész hatalmát, mert az ország határaira is küldött különféle hadakat, sok harcost az ország ellenségei ellen. Tamás erdélyi vajda és Ivánka unokája, Miklós fia Dénes ösztökélésére ő maga szeptember havában Szörényen át Bazarád vlach vajda országába ment, hogy kiűzze Bazarádot erről a földről, bizonyára azért, hogy az országot az ösztökélők egyikének birtokába adja. Oda nem való népnek lakhatatlan föld ez; ama fejedelem is mindenkor hűségesen megfizette köteles adóját a királyi fölségnek. A király elfoglalta Szörényt és a szörényi várat, a báni méltósággal egyetemben mindezt az említett Dénesre ruházta. Miután ez megtörtént, Bazarád tisztességes követeket küldött a királyhoz, és ezt üzente: "Fáradoztál, uram királyom, a sereggyűjtéssel: ezért a fáradságodért hétezer ezüstmárka kártérítést adok. Békességgel átadom neked Szörényt is mind a hozzávalókkal, amelyet erőhatalommal foglaltál el; ezen felül hűségesen megfizetem minden esztendőben az adót, amivel koronádnak tartozom, továbbá pénzemen és költségemen egyik fiamat küldöm udvarodba, szolgálatodra: csak térj vissza békével, és ne döntsed veszedelembe embereidet; mert ha tovább jöttök, el nem kerülitek a veszedelmet." Ennek hallatára fennhéjázó elmével ily szavakat mondott a király a követeknek: "Mondjátok meg Bazarádnak: ő az én juhaim pásztora; szakállánál fogva húzom ki búvóhelyéről!" Ekkor egy Dancs nevű hű báró, zólyomi és liptói ispán így szólt a királyhoz: "Uram, emberségesen szólt hozzád Bazarád, és ez tisztességedre válik; írj neki levelet, és tudasd vele szerető, kegyes jóindulatodat." A király azonban megismételte fentebb mondott gőgös szavait és fenyegetését. Nem hallgatott a józan tanácsra, gyorsan továbbvonult a harcba.”
Károly Róbert, ahogy a Képes krónika tudósításában is szerepel nem könyörült Basarabon, és tovább folytatta a hadjáratát, az utókor bölcsességével mondhatjuk, bár ne tette volna.
A magyar had ugyan egészen Argyasig, Basarab székhelyéig jutott, őt azonban már nem találták ott, mivel a fejedelem bevette magát a környező erdők sűrűjébe. A Kárpátok erdeiben bujkáló Basarabot nem sikerült elkapni, viszont a fogócskában a királyi sereg kimerült, és élelmezési gondokkal küszködött.
Most Károly Róberten volt a sor, hogy felvegye a kapcsolatot ellenfelével, mindössze annyit kért a békéért cserébe Basarabtól, hogy adjon mellé egy vezetőt, aki kivezeti a hegyekből a magyar sereget.
Basarab szívesen „segített”, az általa küldött kalauz 1330. november 9-én, egy Posada nevű helyen, amely talán a Vöröstorony-szoros közelében fekszik, becsalta egy szűk völgybe a fáradt királyi sereget. Maga a helyszín máig kérdéses. A Hadtörténelmi Közleményekben, egy a csatáról szóló cikkben olvashatjuk Veszprémy László és Somogyi Gréta tollából:
A csatát a romániai, de olykor a magyar szakirodalom is „Posadai csata” néven említi. Fontos hangsúlyozni, hogy a „posada” szó valójában egyszerűen szorost, átkelőt jelent, s így a csata elnevezéseként való használata némiképpen félrevezető. Bizonyos, hogy a csata nem köthető egyetlen „posada”-nevű helységhez sem. A csata elnevezése a nagy román történésztől, Nicolae Iorgától származik, aki azt az Cîmpulung és Bran közé tette, ahol valóban létezik egy Posada helység.”
A csapdába csalt magyar sereg feje fölött a környező hegyoldalakban megjelentek az ellenséges katonák és négy napon keresztül támadták kövekkel, dárdákkal, nyilakkal Károly Róbertet és embereit. A magyar sereg veszteségei jelentősek voltak, maga a király is csak egyik embere önfeláldozásának köszönhetően menekült meg. Egy Dezső nevű vitéze (a történészek szerint Hédervári Dezső, Sopron vármegye főispánja) fegyvert cserélt vele, és felvette jelvényeit is. Az uralkodó végül egyszerű öltözékben menekült el a csata színhelyéről, veresége után pedig letett délkeleti irányú expanziós törekvéseiről.
A Képes krónika érzékletes beszámolót adott:
Olyan földre ért, melyet nem ismert sem ő, sem serege; a havasok és erdős hegyek közepette nem találtak eleséget, hamarosan étlenség, éhség kezdte sanyargatni a királyt, a vitézeket és lovaikat. Így lévén a dolog, fegyvernyugvást kötött Bazaráddal: amaz megesküdött, hogy engedelmeskedik a királynak, és biztonságosan hagyja visszatérni embereivel együtt, a helyes utat is megmutatja; a király ekkor nyugodtan visszafordult, bízván az álnok szakadárok hűségében. Seregével együtt olyan útra jutott, amely körös-körül, mindkét felől meredek sziklákkal volt elrekesztve; elöl pedig, ahol az út tágasabb volt, a vlachok több helyen erősen körülsáncolták gyepűkkel. A királynak és embereinek eszébe se jutott az efféle; fenn a meredeken mindenfelől számlálhatatlan sok vlach futkosott és nyilazott a királyi seregre, mely összeszorult az út mélyén; nem is út volt az, valóságos hajófenék; a tolongás miatt összevissza hullottak a legerősebb paripák a vitézekkel együtt, mert az út egyik oldalán sem tudtak fölkapaszkodni a meredek partra a vlachok ellen, előbbre sem jutottak, mert az elébük rakott gyepűk miatt el nem menekülhettek; beszorultak, mint a halak a varsába, a hálóba. Elestek az ifjak, a vének, és válogatás nélkül a főemberek, a hatalmasok. Péntektől hétfőig tartott ez a nyomorúságos állapot; e napok alatt úgy dülöngtek egymásra a válogatott vitézek, mint ringó, mozgó bölcsőben a kisdedek vagy a szél ingatta nádszálak. … A király pedig rajta levő címeres fegyverzetét megcserélte Dénes fia Dezsővel - ezt kegyetlenül megölték, mert azt gondolták, hogy ő a király. A király csak nehezen menekült meg kevés hű emberének védelme alatt. Dancs mester és fia László, és a király familiárisai közül más vitézek, meg Berend fia Márton mester úgy álltak körülötte, mint a kőfal: magukra vonták mind a záporként hulló kardcsapást és nyíllövést, hogy megoltalmazzák a király életét a halál támadásától.”
