Magyar csaták, csatázó magyarok: Amikor az ostromló kér békét a védőtől
„Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, vitéz, s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre!”– e szólás ma már egyre szélesebb körben ismert. Van is alapja, nem is kevés, de ez nem azt jelenti, hogy a két nép között az elmúlt évezredben ne lettek volna súrlódások. Ennek egyik, talán kevésbé ismert mozzanata, az 1474-ben lezajlott háború, mely Boroszló (Wroclaw, Lengyelország) ostromában csúcsosodott ki.
Miután Mátyást 1458-ban tizenöt évesen királlyá választották, még hat év telt el, hogy a Szent Koronát a fejére illeszthessék. Ehhez ugyanis vissza kellett vásárolnia azt III. Frigyestől. A koronáért az óriási pénzösszeg mellet (80 ezer aranyforint) képletesen is nagy árat fizetett: a megállapodás szerint törvényes utód nélküli elhalálozása esetén a Habsburgokra száll a korona.
Mátyás király, első felesége halála után, elhidegült apósától, Podjebrád Györgytől. Ennek részleteibe most nem mennénk bele, de a magyar király II. Pál pápának is azt válaszolta, hogy kész akár harcolni is az eretnek (huszita) cseh király ellen. A pápa kiközösítette Podjebrádot, a cseh katolikusok pedig meghívták Mátyást a cseh trónra.
A cseh háborút végül 1469 tavaszán fegyverszünettel lezárták (legalábbis egy ideig). A magyar király megszerezte a katolikus többségű Morvaországot, Sziléziát, valamint Lausitzot, majd Olmützben (Olomouc) a katolikus cseh rendek királyukká választották.
1471-ben Podjebrád meghalt és a cseh rendek másik fele IV. Jagelló Kázmér lengyel király elsőszülöttjét, Ulászlót választotta meg királlyá. Mátyás nehéz helyzetbe került, mert egy osztrák-cseh-lengyel szövetség formálódott ellene. Ráadásul 1472-ben Európa fejedelmi udvaraiban olyan pletyka száguldott végig, hogy Hunyadi Mátyás merénylet áldozata lett. Úgy tűnhetett, hogy a Habsburg- és a Jagelló dinasztia szorításában a Hunyadiaknak befellegzett. Ráadásul az országon belül is forrongott a hangulat (Vitéz János féle összeesküvés), Mátyásnak sikerült azonban megszilárdítania a helyzetét. Így aztán, amikor 1474-ben a cseh és lengyel seregek megkezdték a Szilézia elleni támadást, Mátyás pontosan tudta mit kell tennie.
– írta Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme című művében.
Ellenfelei többszörös túlerőben voltak, Mátyásnak mintegy 10 ezer fős sereg állt a rendelkezésére, de mind kipróbált jó katonák, harcedzett zsoldosok. Nem kívánt nyílt ütközetbe bocsátkozni, a terület erődjei, várai az ő kezében voltak. Ő maga Boroszló várába vette be magát, miközben könnyűlovasai zargatták az ellenséget, elvágták őket utánpótlásuktól.
A falvak lakosait az erődített városokba telepítette, a környéket felgyújtatta, hogy sehol ne találjanak utánpótlást a lengyel-cseh csapatok.
Boroszlót még meg is erősítette a várható támadás felöli oldalán egy nagy, mellvédekkel és bástyákkal megerősített tábort építtetett. Szekerek százai hordták az élelmet, hadianyagot a városba, hogy felkészüljenek az ostromra. Szapolyai és Kinizsi csapatai pedig a lengyel hátországot dúlták Krakkóig, Poznanig eljutva. Az előrenyomuló lengyel csapatok már élelemhiánnyal küszködtek, mire október végére elérték Boroszlót. Mátyás nem zárkózott be a várba, csapatai folyamatosan ki-kitörtek egy percnyi nyugtot sem hagyva az ellenségnek. Hogy tovább gyötörjék ellenfeleiket, mulatságokat rendeztek, lakomákat a városfalakon – mindezt az éhségtől gyötrődő ellenség szeme láttára.
Kázmér és Ulászló vezérei igyekeztek kicsalni a várból Mátyást, de ő nem állt kötélnek, tisztában volt vele, hogy semmi esélye nyílt csatában legyőzni a túlerőben lévő ellenséget.
Végül a hadtörténelemben unikumnak számító dolog történt, az ostromlók kértek békét a védőktől. A fegyverszünetet december elején meg is kötötték. Szilézia és Morvaország Mátyás kezében maradt, Csehországnak pedig két királya lett: Ulászló és Mátyás. III. Frigyes német-római császár később Ulászlót ismerte el cseh királynak, neki adva a választófejedelmi címet, ez Mátyást érzékenyen érintette. Történelmünk e dicső epizódját a boroszlói „táborozás” néven emlegetik. Mátyás kitűnő tervének és gyakorlott, jól fizetett zsoldosainak köszönhetően megvédte meghódított területeit a túlerővel szemben.
Lássuk Thuróczy miként emlékezett az eseményekre:
„Azután meghallotta, hogy a fentebb említett Kázmér lengyel király a sziléziai részek ellen valamit tervez. Összeszedte tehát udvari hadát, és a zsoldos sereggel együtt - nem kisebbet annál, melyet a lengyel király vezetett ellene - benyomult Sziléziába és Boroszló város falai alatt állandó tábort vert. Ellene jött a lengyel király országa minden fegyveres erejével: lengyelekkel, ruténekkel, litvánokkal és tatárokkal; mindezt hadba vitte. Egy mérföldnyire, vagy a magyar tábortól nem sokkal távolabb ütött tábort. E nagy sokaság megrémítette ugyan Mátyás király urat és népét, de nem futamodott meg. Töprenkedett, hogyan kerekedjék az ellenség fölé. Múltak a napok, ámde ezek folyásában a lengyel király meg vitézei csak nem merték megtámadni vagy megszemlélni a magyar tábort. A király úr azonban másképpen serénykedett hadi tisztében. Mihelyt ugyanis látta, hogy a lengyel király elbátortalanodott, síkra lépett és megbolygatta az ellenséges tábort. Vitézei darázs módjára törtek ki a táborból és ölték, foglyul ejtették a lakomázó lengyeleket; csapatostul terelték őket a királyi táborba s oly nagy számmal, hogy a foglyok ugyancsak terhére váltak őrzőiknek. Parancsba adta hát a király úr, hogy ne ejtsenek foglyot, hacsak nem főember, akit érdemes elfogni. Ha más fogoly is akadna, csak vágják meg képének egyik felét s aztán hagyják futni. Így hazatérve, sebük bizonyítsa, hogy magyarokat láttak. Egyébként a király úr kétszer támadta meg a lengyel király táborába menő eleség-szállítmányokat és szétverte. Eközben nagyságos Zápolyai István örökös szepesi grófot, seregének fővezérét, hadának egy részével elküldte Lengyelországba, mely őriző sereg nélkül szűkölködött, és meghagyta, hogy tűzzel-vassal pusztítsanak. Ilyen szélvészhez hasonló kalandozásokkal zaklatta Mátyás király úr a lengyel királyt, úgyhogy maga a lengyel király, meg a népe és lovaik is már éhségben sínylődtek.
Kázmér már inkább békét kívánt, semmint háborút. Ezután a két király egyenlő számú vitéz kíséretében találkozott - e célra a mezőn sátrakat vertek fel: s amit a fegyver el nem intézhetett, a két király személyesen oly jó békét kötött. Mátyás király úr bevezette a lengyel királyt saját sátorába s összes grófjával, lengyelével, ruténjével, litvánjával és tatárával oly jól megvendégelte, hogy ugyancsak megbámulták Mátyás király úr méltóságos bőkezűségét és rendtartását.
