Mács József Magyar Örökség díja
Az alkotó ember csak akkor hal meg igazán, ha elfelejtik, műve és személye feledésbe merül és visszhangtalan marad. Ha az életnek nevezett nagy könyv utolsó lapjaival a figyelem is bezárul, és a kultúrával élő emberek a rohanó világban elfordulnak tőle. Mács József regényeit ez nem fenyegeti. Annál inkább nem, mert a közelmúltban posztumusz Magyar Örökség díjas lett, életműve pedig a Kiemelt Nemzeti Értékek részét képezi.
Az öt éve távozott író, aki többek közt tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának, nemcsak szűkebb pátriája, a szeretett gömöri Balog-völgy és a Felvidék megbecsült alkotója marad generációk számára, de az egész írott magyar szépirodalomban kitörölhetetlenül ott a helye.
Nem volt ez mindig így. Komoly paradigmaváltásra volt szükség az anyaország fővárosában, hogy a mellőzött (nemzeti elkötelezettségük miatt elhallgatott) határon túli alkotók is a nekik kijáró megbecsülésben részesüljenek. Mács Józsefnek életében – különösképpen a pártállam legsötétebb éveiben – az olvasók szeretetén kívül nem sok elismerés jutott.
Annál több tiltás, elhallgattatás, rosszindulatú és értetlen, nem kevésszer célzottan ártani akaró kritika sújtotta, csupán azért, mert vállalni merte azt, ami számára olyan természetes volt, mint a levegővétel: a szülőföld gondjainak, fájdalmainak felmutatását szépírói eszközökkel.
Mács sosem törődött a múló divatokkal. Számára a történet, a fabula volt az eredendő, s az általa bemutatott, küszködő ember sorsa. Mindig ugyanazt a tablót rajzolta (akár egy égig érő palatáblára): a szűkebb pátria küzdelmeit a megmaradásért, amelyben ott ringatózott, mint cseppben a tenger, az egyetemes magyarság sorsa, múltja, esélye és esélytelensége is. Nem volt szüksége a manapság oly divatos vendégszövegekre, az olvasót nem terhelte előtanulmányok kényszerével, hogy érthetővé váljék számára a magas kultúrának nevezett irodalom. Magyarán: közérthetően és élvezetesen írt, támaszkodva a magyar próza több évszázados hagyományaira. Innen eredt a rendkívüli népszerűsége is. Ezt persze sokan felrótták neki, hiszen a korifeusok és az irodalmi pápák gondosan igyekeztek „kiszűrni” az általuk értéknek tartott prózairodalomból a nemzetit és a hagyományt. Mács életműve és olvasottsága azonban azt is példázza, hogy a művelt, a változó stílusokkal és irányzatokkal zsonglőrködő, ám az olvasónak hátat fordító, egy szűk kör ízlését szolgáló, a közt kirekesztő irodalomnak csak annyi az értéke, amennyi a járdán sodródó falevélnek, amit az őszi szél elsodor.
Monográfusa és laudátora, Mihályi Molnár László szerint: „Munkásságának legnagyobb erénye az olvasók lelkébe oltott tisztánlátásból fakadó remény dacos vállalása, a kilátástalannak tűnő helyzetek ellenében is.” Mács József irodalmi eszméléséről és az egész életmű mozgatórugóiról szólva pedig megjegyzi:
Nehéz örökség jutott Mács Józsefnek, ám a teremtőtől kapott tálentumokat nem herdálta el. Mind íróként, mind szerkesztőként, újságíróként, közéleti emberként sok konfliktust volt kénytelen felvállalni, s ennek következményeit a családja is kénytelen volt viselni. Az özvegye által Budapesten szeptember 24-én átvett Magyar Örökség díj végre helyére tette mind az életmű, mind a nemzetszolgálat értékét.
Megjelent a Magyar7 2022/40.számában.
