Macedóniai portyázás felvidéki módra
Van egy ország a Balkán mélyén, melynek létezése anomália is lehetne. Csoda, hogy egyáltalán politikai entitásként létezik. Görögök úgy igazából a területüket, bolgárok a nyelvüket, szerbek a különálló pátriárkájukat nem ismerik el, vagy legalábbis szúrós tekintettel figyelik eme országot. Belső etnikai viszonyai sem a nyugalmi állapotot hirdeti. Albánok állnak ugrásra készen, hogy a “koszovói módszerrel” kiszakítsák magukat az ország testéből. Bizony, ez Macedónia. Bocsánat, jelenleg Észak-Macedónia néven fut a balkáni zűrzavarban. Na de akkor is, mennyi minden összefér egy ilyen kicsi országban! Gyertek velünk és utazzuk be ezt az országot, a tetovoi káosztól, a fullos látványvilágon át a napfényes Ohridig!
Finom ötvenperces repülőút és a Nagy Sándorról elnevezett szkopjei repülőtéren vagy. Tudjátok, ő az a legendás ókori hódító, aki elkalapálta a perzsákat, a szuzai menyegzővel az ókor legnagyobb házibuliját hozta össze és meghódította az akkor ismert világot.
Mi egyelőre megelégedtünk az ország egy részének meghódításával.
Bérelt kocsink felvétele a repülőtéren, néztünk is nagyot. Hatszáz eurós foglaló a kocsira, pár aláírás és szinte dobták hozzánk a kulcsot, gondolva magukban “nesze paraszt itt a kulcs, a kocsit meg keresd meg magadnak, valahol az épület előtt”. A kocsit végül megtaláltuk. Pár fotókészítés a hibákról és karcolásokról, majd a GPS-koordináták belövése után tekintetünket Tetovo városa felé összpontosítottuk.
Közel egy órás kocsikázás után megérkeztünk az élettel teli városba, ahol főleg albánok laknak. A város leghíresebb épületével, a Šarena Džamijá-val kezdtük.
Éppen imára értünk oda, így megvártuk míg végeznek azzal. A lábszag magas koncentrátumban vegyült a levegőben. Ez nem meglepő, hiszen a muszlim templomokba cipőben nem lehet belépni. Miután kiürült a belső tér, mi is bemehettünk, majd nagyot néztünk ámulatunkban. Nehéz visszaadni, amit ott láttunk, de a látvány lenyűgözött. A mecset külseje és belseje építészetileg és festészetileg egy remekmű.
Pénzváltás és ebéd után nyakunkba vettük a várost. Nagy erővel kerestünk egy bizonyos tornyot – várszerűséget, de az istenért se találtuk meg azt. Odamentem egy albán fickóhoz és megkérdeztem tőle, beszél-e angolul. Albán krapek nemmel reagált, erre én rávágtam, no problemo és nyomtam neki a szöveget. Mondtam az épület nevét, erre ő határozott kézmutatással útbaigazított. Gondoltam, milyen ügyesek vagyunk. Mentünk arra, amerre mutatott, erre egy lerobbant autószerelő műhelynél kötöttünk ki, aminek a neve megegyezett azzal, amit kerestünk.
Városban való sétálgatásunk során azért érezhető volt az emberek tekintete, mivel mindenki bámult minket. Turistát errefelé ritkán látni.
Ami viszont a mi figyelmünket sem kerülte el, szinte minden harmadik ház autószerelő műhely, ahol körülbelül 13-15 éves fiatalok dolgoztak. Gondolom, mert sok az öreg autó, ami bizony gyakran romlik. De hogy mért fiatalok dolgoztak ott többnyire, az bizony titok maradt. A házak többsége érdekes. Téglából felhúzták és már élhető is. A vakolás és a házak külső festése nem az ő műfajuk.
Látnivalóból arra a napra még volt elég, ezért indultunk tovább. Egy érdekes templomrom várt minket, amelynek "léte" a Mavrovo Nemzeti Park tavának vízállásától függ. Mi szerencsére kifogtuk azt az időszakot, mikor nem volt víz alatt.
Mielőtt tovább indultunk volna a Bigorski monostorhoz, beugrottunk egy helyi kávézóba – Dva Sokola a neve, ahonnan persze szép kilátás adódott a tóra.
Kávéjuk és a baklavájuk nagyon finom, ajánljuk mindenkinek, aki arra jár. A Bigorski monostort még sötétedés előtt elértük. Jól el van dugva a hegyek között. Meredek szerpentinek vezettek el oda minket. Látni a szerzeteseknek sok az idejük. Az egész monostor tipp-topp állapotban: szép sziklakert, csillogó barna gerendák és végül a gyönyörű kilátás. Utunk utolsó szakasza is szerpentinekkel teli. Peti, az ügyeletes sofőrünk néha-néha kamikaze stílusban adta elő vezetői tudását. Hab a tortán, hogy a sötét szerpentines úton – miközben rallys módban előztük a kocsikat – egy komplett tehéncsorda jött szembe velünk. Lefékeztünk és álltunk dermedten egy helyben. A sötétben egy kisfiú is felbukkant, gondolom ő volt a pásztor. Szerencsére a kocsi sértetlen maradt, egészben érkeztünk meg ohridi szállásunkra.
Szép napra ébredtünk Ohridban. Kellemes idő és napsütés fogadott minket. Felkaptuk magunkra a frissen készült “felvidéki csavargós” pólóinkat. Szállásunk éttermi része nagyon stílusosan kialakítva. Családias hangulat, mivel szerintem a tulaj apja – aki számunkra inkább a nagyfater szerepét töltené be – készítette el frissen az omlettünket, miközben szürcsölgettük reggeli “kaffénkat”. Legalább fél napot terveztünk Ohridban tölteni. Utunk rögtön a tóhoz vezetett. Hajók már ott sorakoztak és várták az alkalmat egy újabb körre az arra tévedőkkel. Mi is lecsekkoltunk egyet. Kiderült, a kapitánya eléggé jól beszéli a szlovák nyelvet. Fejenként öt euróra jöttünk ki, tehát árban és látványban nagyon megérte.
A panorámának, a gyönyörű történelmi városrésznek és a jó időnek köszönhetően remek képeket tudtunk készíteni. Hajókázás előtt még elmentünk egy gyors kávéra. Persze olyan kávézót választottunk, amelyről káprázatos panoráma nyílik a tóra.
Megkóstoltuk a helyiek diós süteményét, majd hajóba pattanva, a tóról figyeltük meg Ohrid szépségeit. Kapitányunk nagyon jó fej volt, sok hasznos infóval látott el minket a város történelmével kapcsolatban. Partraszállás a város ikonikus ortododox templomának lábánál, a St. Jovan Kaneonál. Egy kis lépcsőzés felfelé és az Ohridi-tó a lábunk előtt hevert. Maga a látvány? Határtalan boldogság, mivel eddig csak képeken láttam, és hogy most élőben ott lehettem és átélhettem, az valami csodás élmény volt. Na ezek az élmények, melyeket tőlünk nem vehet el senki! Egyébként a környék tele van történelmi és szakrális emlékekkel. Nemhiába hívták régen Ohridot a “szláv Jeruzsálemnek”.
Felgyalogoltunk a város fellegvárához, a Sámuel erődbe, majd onnan szépen lassan a bérelt kocsinkhoz ballagtunk. Előtte késői ebéd az ohridi korzón, ahol megkóstoltuk a macedón konyha egyik klasszikusát, a Tavce Gravcet. Nekem nem nyerte el tetszésemet, eléggé nehéz ételnek találtam, babbal és hússal megpakolva. Ohrid kiváló hely pihenésre és szórakozásra. Sétálóutcák emberekkel megtöltve. El tudom képzelni, milyen buli van itt nyáron.
Ohridot elhagyva Svati Neum felé mentünk. Eredeti programtervünkben nem volt benne, de Huszty Zoli, a Balkan Calling Egyesület elnöke, adott egy fülest, hogy azért oda is érdemes legurulni. Svati Neum lent van egészen az Ohridi-tó végén, mondhatni az albán határtól pár kilométerre. Következő célpontnak Bitola városát lőttük be. Az út odafelé kivételes. Galichica Nemzeti Parkon át mentünk, vadregényes és kanyargós szerpentineken keresztül, egyre csak feljebb és feljebb. A levegő tisztult, a táj szépült.
Beláttuk az egész régiót. Mondhatni, már a macedón istenek ajtaját döngettük. Semmi nagyvárosi nyüzsgés vagy zaj, csak a természet és harmónia. Útközben befigyelt a Prespa-tó, melynek érdekessége, hogy területén három ország – Észak-Macedónia, Görögország és Albánia – osztozik.
Már sötétedésre értünk Bitolába. Szerintem a fél város kint partizott. Ezért szeretem a balkáni városokat, mert az emberek nem otthon gubbasztanak és nézik a helyi Mónika-showt, hanem kimennek a városba, családostul és élvezik azt, amijük van. Vacsoránkat ott pakoltuk magunkba.
Az éjszakát Szkopjéban töltöttük. Iparkodnunk kellett, mert azért Bitola és Szkopje nem egymás szomszédai. Késő este tudtunk csak becsekkolni a szállodánkba, ami eléggé el volt dugva a város sűrűjében. Cuccaink lepakolása után csak egy dologra koncentráltunk: ágynak dőlni! Szkopje bevétele másnapra és egy következő beszámolóra maradt.
