Ma van az első bécsi döntés 82. évfordulója
Csak álltunk és sírtunk, mert győzött az igazság. Talán nem is lehetne egy mondatban ennél jobban összefoglalni, mit is jelentett az első bécsi döntés az elszakított területek és Csonka-Magyarország lakóinak. Úgy vélem nem vállalunk nagy kockázatot, ha kijelentjük, nem csak a felvidéki magyarok örültek, hanem a még vissza nem tért országrészek magyarjai is. Látva felvidéki nemzettársaik sorsának alakulását joggal bízhattak a saját maguk visszacsatolásában, felszabadulásában is. Írásunk első mondata egyébként két, a 80-ik évfordulóra kiadott könyv címéből lett összerakva, amelyek Simon Attila szerkesztésében, illetve Babucs Zoltán tollából jelentek meg. Ma 82 évvel később is idézzük fel 1938 őszét.
A Nagy Háború elvesztése után, a feldarabolt Magyar Királyságból 62 ezer négyzetkilométer az újonnan megalakult Csehszlovákiához került. Nem csak Magyarország északi részét, hanem Kárpátalját is felfalta az új állam, hogy aztán húsz évvel később hasonló módon végezze, mint a mesebeli gömböc. Ahogy Popély Gyula fogalmazott egyik írásában, Csehszlovákia létrehozása és fennállása nem volt más, mint zseniális misztifikáció. A cseh politikusok (Masaryk, Beneš, Kramař, stb.) és nagyhatalmi pártfogóik egyaránt a népek önrendelkezésére hivatkoztak. Ezzel a magasztos elvvel elég nehezen összeegyeztethető, hogy mást ne említsünk, például a pozsonyi vagy a zselízi sortűz. Prága hatalmas étvágya nem csak Magyarország, de az újra alakult Lengyelország felé is megmutatkozott. A fő front Teschen város és környéke volt, végül Szilézia területének jelentős részét meg is szerezték a csehek. Így aztán 1938-ban nem csak a szudétanémetek kérdése került napirendre, hanem a lengyel és magyar ügyek is.
A versailles-i békerendszer az 1930-as évek második felére már minden eresztékében recsegett, ropogott.
Ez a vihar elérte a „békeszerződések legszebb virágát” Csehszlovákiát is. Hitler az Anschlusst követően – a szudétanémet kisebbségekre hivatkozva – Csehszlovákia ellen fordult. Ennek a huzakodásnak lett az eredménye a müncheni konferencia. Előtte még a Führer 1938 augusztusában ajánlatot tett Berlinben Horthy Miklós kormányzónak és Kánya Kálmán külügyminiszternek: egy háború kiprovokálásáért cserében totális revíziót hajthatott volna végre északon a magyar állam.
Miután a kormányzó elutasította Hitler ajánlatát, nem maradt más hátra, mint a tárgyalás a Szudéta-vidék ügyében. 1938. szeptember 30-án, éjjel két óra körül született meg a megállapodás.
Négy nagyhatalom, melyek közül három, az olasz, az angol és a francia az első világháború győztesei voltak, illetve Németország megegyezett a német területi követelésekről. A csehszlovák állam német többségű területei a harmadik birodalom fennhatósága alá kerültek. A müncheni egyezmény emellett arra is kötelezte (Ciano olasz külügyminiszter javaslatára) az átszerveződő cseh–szlovák államot, hogy – kétoldalú tárgyalásokon –békés megoldást találjon a lengyel és a magyar területi igényekre.
Varsó és Budapest azon várakozása tehát, hogy a bajor városban rendezik ügyüket hiú ábrándnak bizonyult. Ezen kiegészítő nyilatkozat azonban reménykedésre adott okot. A lengyelek azonnal akcióba is léptek, és egy ultimátummal lepték meg Prágát. Még meg sem száradt a tinta a müncheni egyezményen, de már követelték a túlnyomórészt lengyelek által lakott, sziléziai Teschen-vidéke azonnali átengedését. Hogy biztosra menjenek, a lengyel hadsereg előkészületeket tett a Csehszlovákia elleni támadásra. A prágai kormány ilyen körülmények között október 1-jén jobbnak látta elfogadni a lengyel ultimátumot, aminek következtében a lengyel hadsereg október 2-án már birtokba is vehette az igényelt területeket.
Természetesen a magyar állam sem volt tétlen ezekben az időkben. A diplomáciai csatornák mellett újra előkerült a Rongyos Gárda is.
Ezeket a szabadcsapatokat diverzáns akciók végrehajtására, felderítésre, röplapterjesztésre akarták felhasználni, ezzel is gyengítve Csehszlovákia helyzetét. Babucs Zoltán könyvében olvashatjuk az egyik gárdista visszaemlékezését arról, hogy futtatták meg a gatyára vetkőztetett, a lakossággal önkényeskedő cseh rendőröket Az alakulatok szervezését Homlok Sándor vezérkari ezredes felügyelte. Augusztus közepére majdnem 60 darab 120-150 főből álló egységet hoztak létre. Az első komoly akció Munkács elfoglalására irányult, de Prém József vezette századnyi erő a nehéz terepviszonyok miatt szétszóródott. Az ellenséges felderítés a nyomukra akadt, az akció kudarcba fulladt, a Dercen község melletti összecsapásokban a rongyosok több mint egy tucat emberüket elvesztették. Dercen határában egy kopjafát emeltek az egyik elesett gárdista, Zórád Miklós sírja fölött.
Cseh-Szlovákia a lengyelekkel hamar megállapodott, jöhettek a tárgyalások Budapesttel. Még Beneš, a nagy machinátor is elismerte, hogy a magyar fél ’38 őszén, korrekt módon járt el. 1938. október 9-én este hét órakor kezdődtek a magyar-szlovák egyeztetések Komáromban.
Ivan Krno követ felvetésére megegyeztek, hogy a hivatalos nyelv a francia lesz, de gyakorlatilag magyarul és esetenként szlovákul folyt a párbeszéd. Magyar részről jelen volt például Kánya külügyminiszter, Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter. Szlovák részről többek között ott volt Jozef Tiso Szlovákia teljhatalmú minisztere, a cseh-szlovák delegáció vezetője és Rudolf Viest tábornok is. Viest később leírta milyen rosszul érezték magukat a „saját területükön”, miközben a tárgyalások alatt kintről behallatszottak a magyar himnusz hangjai.
Kányáék az 1910-es népszámlálásra hivatkozva követelték vissza azt, ami jár, majdnem 13 ezer négyzetkilométert. A Felvidék további sorsáról pedig népszavazás után dönthetnek a lakói, javasolták. A szlovák fél folyamatosan az 1910-es népszámlálás hitelességét kérdőjelezte meg, illetve időhúzásra játszott. Végül felvetették a területi autonómia megadását a magyarságnak Csehszlovákia részeként az autonóm Szlovákián belül, illetve a szintén autonóm Kárpátalja keretei között. A magyar félben természetesen fel sem merült ezen ötlet elfogadása.
Ezután Tisoék felajánlották bizonyos területek átadását, de a vezérelv továbbra is a minél kevesebbet visszaadni volt.
Csallóköz átadására hajlandóak lettek volna, a Pozsony körüli négy falu kivételével. Feltételül szabták még ehhez, hogy Komáromban szabadkikötő létesüljön. Természetesen ezt sem fogadta el a magyar küldöttség. Október 13-án délelőtt még egy javaslatot mutatott be a szlovák fél. Ez mintegy 5200 négyzetkilométernyi, egymással nem összefüggésben álló területrész visszaadását tartalmazta, 345 ezer lakossal.
Kánya Kálmán kérte a tárgyalások felfüggesztését, mivel a két fél elképzelései nagyon távol álltak egymástól. 1938. október 13-án este hat órakor alig pár percig tartott az utolsó tárgyalási forduló. Kánya Kálmán a küldöttség vezetője felolvasott egy rövid jegyzéket, hogy olyan űr tátong a két fél álláspontja között, amit e tárgyalások nem tudnak áthidalni. Tehát jöhet a négy nagyhatalom döntőbíráskodása. A négyből csak kettő maradt, mert az angolok és franciák közölték, hogy a maguk részéről elfogadják a német és olasz vezetők döntését a két ország vitájában. A németek is vonakodtak a döntőbíráskodástól, ők azt szerették volna, ha a két fél megegyezik. Ciano olasz külügyminiszter Rómában, október 28-án győzte meg Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminisztert a döntőbíráskodás fontosságáról.
1938. november 2-án a bécsi Belvedere-palotában megszületett a bécsi döntés, mindkét fél előre elfogadta a leendő határokat. Visszakaptunk 12 109 négyzetkilométert több mint egy millió lakossal, 86%-uk magyar volt.
Végezetül idézzünk az 1938/XXXIV. törvénycikkből: „A magyar törvényhozás mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy része húsz évi távollét, szenvedés és az idegen uralommal szemben kifejtett hősies ellenállás után visszatér a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza bensőséges örömmel üdvözli és a szerető anya meleg gondoskodásával öleli keblére sokat szenvedett visszatérő véreit.”
A visszatérő területek magyar lakossága pedig ugyancsak leírhatatlan örömmel köszöntötte a honvédség alakulatait, valamint a november 6-án Komáromba, majd 11-én Kassára bevonuló Horthy Miklós kormányzót. Egy párkányi lány és egy a bevonulásban részt vett honvéd szavaival fejezzük be emlékező írásunkat: „Ami Párkányban fogadja az érkezőt, azt egyszerűen nem lehet leírni. A kenyeret hozó honvédtiszt egy pillanatra megáll. Letérdel a földre, amely ismét magyar lett. Körülötte sír zokog a város. (…) A főtér felé vezető úton bokáig virágban gázolnak a táncoló paripák. A diadalkapunál egy kipirult arcú magyar lány elkapja az első katonát, megcsókolja és könnyezve, kacagva mondja: - Ezt nem kell meggyónni! Ezt látta az Úristen!”
Koós Ottó százados szavaival kezdődik Babucs Zoltán már emlegetett könyve. A százados a Csilizpatas-Padány-Nagyudvarnok-Tőkés-Pozsonyeperjes-Tallós-Hidaskürt-Galánta vonalon vezette fiait.
