Lengyelkedjünk!
A lengyeleket lehet és illik is szeretni, s jómagam sem érzek másként. Egy hét leforgása alatt három ízben is a testvéri nép fiaival kapcsolatos személyes olvasmányélmények értek, így ezekkel korábbi emlékeimet is felidézhettem.
Édesanyám hagyatékának rendezése igen nagy feladatot tett a vállamra, az érzelmi szálak mellett az egykori kedves tárgyakat is alaposan szelektálni kellett. A relikviák közt képeslapok és fényképek voltak nagy számban. Az egyik fiókban egy igazi kincsre leltem, 1960-ból származó, félszáz, nagy méretű fényképet találtam. Az alkotó, szocialista Lengyelországot népszerűsítő felvételek voltak ezek, s talán egy kiállításra kerülhettek Budapestre. A képeken dolgos parasztok aratnak, öntudatos munkások mosolyognak, és izmos sportolók hirdetik a népben rejlő ősi erőt. A széles varsói Krucza utcában, a szocreál épületek között Warszawák – ahogy a népnyelv nevezte, Gomulka Mercedesek (az akkori pártfőtitkárra célozva) – és Volgák suhannak. A háttérben már újabb építkezés kezdődik, minden bizonnyal igazi sztahanovisták dolgoztak a falakon. Gondoltam egyet, s elvittem a dokumentumokat a Lengyel Kulturális Intézetbe. Az ottani vezetők nagyon megörültek a szerzeménynek, s két frissen megjelent könyvvel honorálták gesztusomat.
Gerencsér Tibor Ellentétek vonzásában, lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében című kötete kiváló összeállítás. A kiadványt lapozva felidézhettem a lengyel–bolsevik háborúban nyújtott segítségünket, amikor a fiatal lengyel államot – a Románián keresztül eljuttatott – magyar fegyverszállítmány mentette meg. A sors fintora volt: Lengyelország német megszállása után a budapesti lengyel nagykövetettől Horthy Miklós kormányzó egy villásreggelin köszönt el, s mikor a diplomata végleg elhagyta hazánkat, az ünnepélyes búcsúztató egy szimpátiatüntetéssel ért fel.
A másik könyv a sportkapcsolatainkat vette számba, s a Riválisok a pályán, barátok a hétköznapokban címet kapta. Ezt sem lehetett letenni, megtudtam belőle például, hogy Lengyelország német megszállása előtt három nappal, 1939. augusztus 27-én a két ország labdarúgói Varsóban még válogatott mérkőzésen mérték össze erejüket. Ekkor az ország már a háborúra készült, s a foggal-körömmel harcoló vendéglátók végül 4:2 arányban nyerték meg a meccset. Egy másik fejezetben megtanultam az ökölvívó, Zbigniew Pietrzykowski nevét, akitől a mi híres Papp Lacink kétszer is vereséget szenvedett. S ekkor a lengyelekkel foglalkozó köteteknek még nem volt vége: egy októberi erdélyi újságíró-konferencián barátom, Havasi János megajándékozott legújabb könyvével, amelynek a címe: Kinek két hazát adott… Beszélgetések háborús lengyel menekültekkel. A visszaemlékezéseket egy ültő helyemben elolvastam.
Az általa leírt valóság kissé más volt, mint amit Gerencsér Tibor idilli módon vázolt. Az emlékezők például beszámoltak korrupt lengyel tisztekről, akik eladták a rájuk bízott élelmiszerkészleteket. A fogadtatás sem volt mindig testvéri, egy másik riportalany például egy magyar csendőrről beszélt, aki igen empirikus módszerrel győződött meg arról, hogy a szakállas menekült nem zsidó-e véletlenül.
Az első összeállítás egyik legérdekesebb része számomra a két nép másikról alkotott képe volt. Karol Stefan Frycz újságíró egy 1939-ban írt cikke szerint a magyarok gondolkodásában megkerülhetetlen a múlt. Az országukért való felelősségtudat igen erős, s életükben nagy szerepet játszik a hagyomány. A magyarokat érzékenynek nevezte, s szerinte országukat földi paradicsomnak tartják, s lenézik szomszédjaikat. A magyar energikus, kitartó, makacs és nem lehet megtörni.
Nézzük a másik oldalt! Lissák György A fehér sas országa Lengyelország című, 1938-ban megjelent könyvében kiemelte a lengyel nép vallásosságát. A buzgó hit a legalacsonyabbtól a legmagasabb társadalmi rétegig általános, ez magyarázza a lengyelek tiszta keresztény erkölcsösségét. Az író ugyanakkor kihangsúlyozta, hogy hiányzik belőlük a vállalt munka pontos befejezése, s bár megjelenésükre, ruházatukat tekintve nagyon kényesek, ugyanez nem jellemző a háztartásukra. Lobbanékony természetűek, gyorsan lelkesednek, viszont hamar lelohadnak.
A lengyel–magyar történelmi kapcsolatokat kiválónak ítéli a magyar közvélemény: itt említhetjük a közös királyokat, a közös szenteket, és az együtt vívott harcokat. Összeköt bennünket a magyar alapítású pálos rend, amit Nagy Lajos uralkodónk terjesztett el lengyel földön is. Az árnyoldalakról kevesebbet beszélünk. Itt szokták a történészek felidézni Jagelló Kázmér trónkövetelését Mátyás király halála után. II. Rákóczi György 1657-es hadjáratára mi sem lehetünk büszkék, amikor a lengyel testvérek ellen a svédekkel szövetkeztünk. A lengyel II. Ulászló ragadványneve a „Dobzse” sem hízelgő az idegenből érkezett királyra nézve.
Az 1830-as felkelést követő szétszórattatáskor Magyarországon nagyon sok lengyel talált otthonra. Ekkor keletkezett a „lengyelje” kifejezés, amit az udvarházakban meghúzódó menekültekre ragasztottak, akik gondtalanul élték hazánkban életüket, bókokat mondtak a szépasszonyoknak, vívni tanították az úrfikat, s a bálokban meghonosították a polonézt. A „lengyelkedés” így az ingyenélés szinonimája volt. Az amerikai emigrációban élő magyarok is lebecsülték lengyel társaikat, a polákokat, akik az amerikai társadalom viccpalettáján – mint nálunk a rendőrök –, előkelő helyet foglaltak el.
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcban harcoló lengyel főtisztek, mint például Bem apó és a lengyel légió szolidaritása mély nyomot hagyott a magyar közgondolkodásban, s ez a pozitív szemlélet kitartott egészen a második világháborúig. A kataklizmát követően sem idő, sem mód nem adatott meg a nagy barátkozásra, viszont a poznańi munkásfelkelés az 1956-os magyar forradalom előjátékának tekinthető. A nyugat-lengyelországi városban a lázadásba torkolló sztrájkot a hatalom leverte, az áldozatok számát ötven és száz közé teszik.
A magyar átlagember a hetvenes években igencsak elhidegült a lengyelektől. Ez egyrészt a vásározó lengyelek miatt volt: az egyszerű emberek igencsak lenézték a batyuzó szerencsétleneket. A negatív állami propaganda II. János Pál pápa megválasztása után, s a Szolidaritás mozgalomtól való rettegés miatt indult be, s igencsak eredményesnek mutatkozott. A sulykolás nyomán a lengyelek a közvélemény szemében hamar semmirekellő, lusta néppé váltak. Barátom könyvének kiadását is ekkor utasították el, így jelenhetett meg csak napjainkban.
Az irodalmi visszatekintés után saját lengyelországi élményeimet is megosztom. Először 1974-ben, a Közgazdasági Egyetem Chorus Oeconomicus énekkarával utaztunk Krakkóba. Nagy volt az izgalom, hiszen ekkor még ritka lehetőségnek számított a külföldi utazás. Nagy szeretettel fogadtak minket, s a hangversenyünkön is szép számú közönség jelent meg. Az ellátás nem volt valami fényes, viszont a banketten vendéglátóink kitettek magukért; s megerősítem a lengyelekről írottakat, mindenki igencsak kirittyentette magát. A tolmács szerepét kórustársunk, Marek vállalta magára.
A hetvenes évek közepén itthon igencsak divatba jött a czestochowai Fekete Madonnához való zarándoklat. A hosszú úton a magyar fiatalok együtt meneteltek és imádkoztak helybéli testvéreikkel, pajtákban aludtak, mindenki lelki élményekkel gazdagon tért haza. Az első lengyelországi utam emlékezetes élménye volt nekem is a czestochowai látogatásom. A szabadnapon egyik kórustársammal indultunk útnak, ráadásul autóstoppal.
A kórusvezetőnknek családlátogatásra hivatkoztunk, zarándokutunkat nem nézték volna jó szemmel. Akik felvettek, amikor megtudták, honnan is jöttünk, nagyon kedvesek voltak, oroszul, németül próbáltuk magunkat megértetni.
A magyar alapítású szenthelyen misét hallgattunk, a hívőkkel együtt imádkoztunk. Egyik nővértől egy kis, ujjon forgatható rózsafüzért kaptunk ajándékba. Most, amikor e sorokat írom, bevillan, hogy számos magyar templomban van a kegyképnek másolata. A balatonszemesi templomban lévőt a lengyel menekültek 1943-ban ajándékozták a Hunyady grófi családnak, mivel e főnemesi família tagjai is kivették részüket az érkezettek ellátásában.
A lengyel egyetemi énekkar később viszonozta a látogatást, és mi is szerettük volna méltó módon fogadni barátainkat. A záró rendezvényen fergeteges volt a hangulat, táncra perdültünk, s megtanultuk a nemesi tánc, a polonéz lépéseit.
A '80-as években a Hungaroton munkatársaként gyakran megfordultam Varsóban. A magyar popzene nagyon népszerű volt az országban, utalhatok itt a Locomotiv GT 1975-ben megjelent varsói lemezére, s az I Love You Warsaw számra. Üzleti útjaink mindig sikeresek voltak, és jutott idő városnézésre és múzeumlátogatásra is. Ekkor már keményen érződött a gazdaság mélyrepülése, az üzletek kongtak az ürességtől, nepperek szállták meg az utcákat, engem is átvertek egy pénzváltásnál. Az egyik ottlétem megrendítő élménye volt, amikor szabadidőmben elzarándokoltam a Kosztka Szent Szaniszló jezsuitáról elnevezett Isten házába, a vértanú pap, Jerzy Popiełuszko templomába. Az atya a Szolidaritás mozgalomnak is egyik lelki vezetője volt, így a templomkert a Független Szakszervezet transzparenseivel volt tele.
Egy másik alkalommal édesanyám barátnője, Éva Mickiewicz, a nagy lengyel költő leszármazottja hívott meg vacsorára, s az asztal roskadozott a finomságoktól. Meggyőződésem, hogy a kedves vendéglátóm két heti kosztpénzét fogyasztottuk el egy ültő helyünkben. Még sorolhatnám lengyelországi kedves emlékeimet, mindig szívesen mentem a baráti országba.
Napjainkban talán a „baráti” jelző ismét értelmet nyert, de a régi, kölcsönös szimpátiától még messze vagyunk. Közben generációk nőttek fel, a fiatalokban már kevésbé él az egykori kötődés.
Budapesten a már említett Lengyel Kulturális Intézet, a varsói Magyar Kulturális Központ, valamint az egyetemi tanszékek is sokat tesznek a kapcsolatok erősítéséért. Az említett könyveket is érdemes volt ezért kézbe venni.
