Légvár és játszóház
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a generációk közötti szakadékok ténye kizárólag az utóbbi évtizedek és a felgyorsult életritmus, az értékváltozás számlájára írhatók. „Bezzeg a szocializmusban nem voltak ilyen problémák, milyen jó világ volt akkor, hiszen összetartott a család, igaz, nem volt semmink, mégis mindenünk megvolt”, halljuk az akkori időkben szocializálódott nagy- vagy már inkább dédszülők egyikétől-másikától. Hasonló „szöveget” hallhattak más vonatkozásban ezek az 50-es, 60-as években felcseperedett nagyszülők és dédszülők az ő szüleiktől vagy nagyszüleiktől is, akik a két világháború között voltak gyerekek...
A „Szekunder szégyen” nevű Facebook csoport a 90-es évek szemetesében turkál, az akkori kulturális és közéleti jelenségek és mosolyt fakasztó tárgyak legaljával foglalkozik szórakoztató, könnyed stílusban, hasonló módon, ahogyan Fábry Sándor is tette annak idején a Dizájn centerben, csak ő kezdetben inkább a szocialista ipar „remekműveiből” válogatott a kellő irónia mellett azért némi kedvességgel is. Itt nincs kedvesség, csak masszív gúny és szégyenérzet... Idézet az egyik bejegyzésből:
Íme tehát egy „újkori” ellenpélda, amikor egy mostani harmincas férfi emlékezett vissza azokra az időkre, amikor még kisfiú volt, de már alig tizenévesen azt érezte, hogy az édesanyja nagyon elvetette a sulykot a jóízlés terén, végképp lenullázva a „bezzeg a mi időnkben” illetve az „ezek a mai fiatalok” toposzokat. Akkor hol is az igazság? A válasz egyszerű, idézve Török László legendás sportkommentátor mondatát, amikor Egerszegi Krisztina 14 évesen elsőként csapott a célba a 200 m-es női hátúszás döntőjében 1988-ban a szöuli olimpián: „Ilyen nincs és mégis van!” Egy valamit ugyanis hajlamosak vagyunk elfelejteni: mivel nem lehetett viszonyítási alapunk, így nem tapasztalhattuk meg, hogy a világ 50 év alatt nemcsak a posztszocialista országokban változott meg, hanem mindenhol. Rendszerektől, kormányoktól függetlenül. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a politika nem szólt bele a napi életünkbe. Nagyon is! Főleg azokban az országokban, ahol kemény diktatúra volt. Azonban hogy egy szülőnek milyen a kapcsolata a gyermekével, az elsősorban a szülőtől, másodsorban a gyermektől függ, és csak harmadsorban „zavar be” egy külső tényező.
Általános tapasztalat, hogy az utóbbi időben egy szellemi érték- és érzésközpontú társadalom felől egy anyagi érték- és érdekorientált társadalom felé tolódunk. A háború utáni nincstelenség és kilátástalanság vagy a reményt sem kínáló ötvenes évek szocializmusa viszont összekovácsolhatott olyan embereket is, akik amúgy nem igazán szívelték egymást.
De ugyanúgy nem természetes ennek az ellenpólusa, a jóléti társadalom önzése, amikor egyesek az anyagi jólét talaján alakítanak ki a felszínen működőnek látszó, ámbár a valóságban sekélyes és ingatag emberi kapcsolatokat, vagy épp gyermekkori barátságok zuhanhatnak össze a „mammon” miatt. Vajon mi okoz nagyobb sebeket a gyermeki lélekben? A végletekig menő ajnározás, a hazugságképek gyártása, az apai despotizmus vagy az anyai önzés? Mindegyik! Tökéletes szülőnek lenni is lehetetlen, de a szeretet csodákra képes, még ha időnként le is „amortizálódunk”...
Egy lázadó kamasz a klasszikus esetben nyilván először a saját szülei ellen próbálja meg felépíteni önmagát, mert a saját énje felépítése során az az első fal, amibe beleütközik. Ez az egyéni fejlődéstörténet egyik klasszikus „küszöbe”, ami egy természetes szülő-gyerek kapcsolat esetében néhány év alatt magától feloldódik.
Próbáljuk meg most elfelejteni a generációk közti szakadékokat és azt a sztereotip beidegződést, hogy a modern kor kizárólag rosszat hoz számunkra. A rosszat ugyanis a beteg ideológiák hordozzák és szállítják. (Egyet azonban sohase feledjünk el, hogy más ember gyerekét – tanácsok formájában – mindig könnyebb „nevelni” és megítélni.)
E hosszas bevezető után térek írásom tárgyához, a modernkori gyermekszórakoztatás két jópofa „találmányához”, a légvárhoz és a játszóházhoz, amelyek köré az utóbbi időben kisebb „biznisz” is épült. Mert ha valami miatt nagyon sajnálom, hogy nem most vagyok gyerek, az a légvár és a játszóház. Olyan gyermeket ugyanis még nem láttam, aki ne imádná ezeket.
Ráadásul a szülő is lazíthat cseppet, persze még felügyelet melletti ugrálóvár esetében sem árt fél szemét a gyermekén tartani. Azt hiszem, mai fejjel az Apostol zenekar énekese, Meződi József sem felnőtt fejjel építené a légvárat, de nem kis iróniával idézve a bugyuta slágert: „utólag már sopánkodni kár”.
Idén is februárban jött az igazi tél, s ilyenkor jó visszagondolni a nyári hőségben a légvárban önfeledten ugráló gyermekek őszinte örömöt sugárzó arcára.
A tágabb családban a felnőttek és a nagymama is kipróbálta, nekik is tetszett. Én, súlyomat tekintve, biztonsági okok miatt inkább nem próbálkoztam...
Megtörténhet ugyanis, hogy egyesek nem a rendeltetésének megfelelően használják a felfújható erődöt, vagy az éppen széthasad, esetleg áramszünet esetén az egész alkalmatosság leereszt, és ezek miatt veszélyessé válhat a légvárazás. Balul elsült szervezés esetén sem lesz gyermekeinknek szép élmény, jó móka ugrálni a légvárban. Ritka eset ugyan, de a családdal már átéltünk olyan nyilvános akciót, ahol fizetős volt az ugrálóvár. Alapból nem gondol ilyesmire az ember, s először nem is értettük, hogy miért „pöröl” a gyermekünkkel alpári stílusban az „őr”. Már pusztán ez a magatartás visszataszító volt, persze a díjazás sehol sem volt feltüntetve, pedig magáért a rendezvényért szívesen fizettünk volna.
Másik esetben egy népszerű csallóközi erdős park zárt területén rendeztek családi napot, ahová már a beparkolás sem volt egyszerű. Nyilván elszámolhatták magukat a szervezők, amikor a kétéves korlátozás után közel ezer érdeklődő rajzott ki az eseményre még a szomszéd járásokból is. Mit mondjak...
Az eseményen lépni nem lehetett, az egyetlen büfés stand, a fél óra toporgás a semmiért az egy „szál” ugrálóvár előtt és a nem létező illemhely nyomós indok volt ahhoz, hogy illa berek, nádak erek...
„Egy játszóházban lakni jaj de jó”, énekli a minimalista gyerekzenét szolgáltató Tompeti és Barátai nevű csapat. És valóban. Néhány gyermek bizonyára egy egész hétvégére beköltözne egy játszóházba. Ami a mi gyerekkorunkban még álomként sem létezett, ma valóság. Dunaszerdahelyen ráadásul kettő is üzemel, szinte mindig zsúfolt, telt házzal, mert igény az van rá! Legközelebb csak Győrben, Komáromban, Pozsonyban vagy Érsekújvárban találkozhatunk ilyen létesítménnyel.
Óvodás gyerekeknek szóló tartalmakat böngészve találtunk rá a legismertebb videómegosztón Blippire, arra az amerikai fiatalemberre, aki 2014 óta a nagyjából 5 év alatti korosztály számára szolgáltat játékos és szórakoztató oktató videókat. Amikor először megpillantottam, azt kérdeztem magamtól, ki ez a modoros „bájgúnár”, de aztán rájöttem, hogy energikussága kedvességgel és hozzáértéssel társul, és játékosan vezeti be a gyermekeket, a színek, a számok, a formák, az ízek, a szagok, a tárgyak, az állatok és a növények világába. Teszi mindezt úgy, hogy az angolul nem értő csöppségeket is képes lekötni, sőt, egy idő után a gyermekek felfogják és megértik az alapvető dolgok angol megnevezéseit. Stevin John, azaz Blippi gyakorta játszóházakban is produkálta magát, és gyermekeink itt, a képernyőn találkozhattak először ezekkel a létesítményekkel. Nagy volt az öröm, amikor Dunaszerdahelyen „élőben” is megtapasztalhattak hasonlót.
A járási székhelyen működő két játszóház felszereltsége, tisztasága és biztonsága példás, egyedül akkor van gond, ha a kedves szülők egy hatalmas szülinapi megapartira lefoglalják a létesítményt, mert akkor vagy nem lehet bejutni, vagy szinte lehetetlen, és ha mégis sikerül, akkor a nagy tumultusban nem érezzük magunkat kellemesen. Azt hittem ugyanis, hogy ahogy a zene, úgy a játszóház is mindenkié, de mivel vállalkozásokról van szó, így itt is a pénz diktál, tehát mielőtt felkeresnénk egy játszóházat, nem árt, ha előtte az interneten tájékozódunk, hogy aznap mire számíthatunk. Szerencsére az internetes oldalaik naprakészek, így nem kell „blindre” utaznunk.
Összehasonlítva a két dunaszerdahelyi játszóházat, a sok közös vonás mellett akad azért néhány különbség is. Mindkettőben üzemel büfé (frissítők, italok, kávé, szendvicsek stb.) kedves kiszolgálással, kávéházi mércével mérve is kiváló cappuccinóval, forró csokival, de amíg az egyikben a klasszikus játszóházi konstrukció mellett trambulin, a másikban légvár található. Mindkét helyen külön rész van fenntartva a szülinapot ünneplők számára (bár ez nagy létszám vagy több szülinapos esetében gyakran nem elegendő).
Nem jellemző, de megesik, hogy 12-13 éves gyerekek randalíroznak (ilyesmi a légvárak esetében is előfordul), és ezek a felső tagozatos gyerekek igazából már nem a játék, hanem a buli és a csínytevés miatt jönnek ide. Szögezzük le gyorsan: nincs keresnivalójuk ott. Azt sem értem, amikor a szülők a játszóházban indokolatlan esetben is a gyerekek mellé csapódnak. Egyfelől viccesen néz ki, másfelől csak a többi gyerek szabad mozgását korlátozzák.
Mindent mérlegelve mégis pozitív, hogy Dunaszerdahely városában két színvonalas játszóház is üzemel, és biztos vagyok benne, hogy a járás más városaiban is menő és anyagilag megtérülő lenne egy ilyen vállalkozás. Lehetne a jelszó akár ez is: több játszóházat, kevesebb játéktermet!
