Látod, milyen ködös idő...
Látod, hogy esik az eső, folytathatnánk a címben szereplő félmondatot az ismert népdalból. Már csak tyúklépésnyire vagyunk a márciustól, és én még most sem váltottam be a gyerekeimnek adott december eleji ígéretemet, miszerint nemsokára hóembert építünk, szánkázunk és hempergünk a hóban.
Egy ideig mindennap meg is kérdezték, mit mond a meteorológia, lesz-e hó? Hát nem nagyon lett, talán némi esőcske mutatkozott, meg éjszakai harmatféle, néhány hete szállingózott pár hópihe is az égből, de hogy Holle anyó nem rázta a dunyháját, az biztos. A gyerekek mégis örültek, s a száraz talajon számolni kezdték a hópihéket (olyan kevés volt belőlük, egyenként is látni lehetett őket), de a végén szomorúan abbahagyták, mert a legtöbb a földre érve, megszámolás nélkül elolvadt.
A remény is elillant, másnap reggelre alig lett havas a táj, s az a kis hó is eltűnt dél körül. Nem is csoda, hisz a föld úgy szívta magába a nedvességet, mint a szivacs.
Hallom, látom a hírekben, hogy az Egyesült Államokban, meg Japánban és még más helyein is a világnak, mennyit küzdenek a sok vízzel, hóval, nálunk meg semmi: se eső, se hó. Nem is tudom, kerti fáink mit is „isznak” ilyenkor. Meg kellene öntözni őket egy-egy kanna vízzel, de nem tudom, ebben a hidegben jót tennék-e vele.
A minap egy riportot láttam az egyik szlovák nyelvű tévécsatornán: a mindenkori ember csak állt a földje szélén és panaszkodott, hogy kevés a csapadék. Gyerekkoromból csak arra emlékszem, hogy egyszer nyáron egy hónapig nem esett, s nagyanyám az ismert Kovács Kati-slágert dúdolgatta: „Add már, Uram az esőt!”
De télen azért mindig volt hó. Sőt… 38 évvel ezelőtt olyan hó hullott, hogy Pozsonyban megállt az élet. Volt, aki sítalpon közlekedett, a kamaszok szánkón húzták egymást, az öregek meg otthon kuksoltak, a kétméteres hóban nem lehetett munkába menni, internettel távmunka még sehol. Mi is alig tudtunk magunkat kiverekedni a pozsonyi háztömbből. Arra a buszra meg fel sem tudtunk szállni, ami aztán fél óra múltán – a hatalmas hórengeteg miatt – csigatempóban, imbolyogva elhaladt előttünk.
Nemcsak amiatt, mert nem állt meg, hanem mert láttuk, hogy úgysem fért volna fel rá egy ember sem, nem hogy az a nagyjából kétszáz, akik velünk együtt addigra már jéggé fagyva reménykedtek abban, hogy beérnek a belvárosba. Nem volt mit tenni, a záporozó hóesésben szó szerint visszaverekedtük magunkat a panelházunk bejáratához. Utólag megtudtuk, lehet, hogy mi jártunk jól, ugyanis akik nagy nehezen elérték céljukat, nem tudtak dolgozni, tanulni, ugyanis minden teljesen megbénult. Felső tagozatos diákként persze élveztük a hószünetet, amit egy nagyjából kéthetes szénszünet is követett.
Aztán vagy 12 éve március 15-ére is olyan hó hullott, hogy a közutakon reménytelen volt a közlekedés, úgyhogy az ünnepi megemlékezések jó része is elmaradt. Tehát hó még lehet, hisz beköszöntöttek az éjszakai mínuszok, ez a február szokatlanul hideg, de csapadék valahogy mégsem hull. Az Agrometeorológia portálján is ezt írják a szakemberek:
írták még február 12-én. A minimumok ugyan megérkeztek, ám napközben olyan csábítóan és melegen sütött a nap, hogy még Cirmi, a kandúrmacskánk is leült a lépcsőre napozni. Eső viszont semmi…
– derül ki a HungaroMet közleményéből, meg az a napokkal ezelőtt közzétett információ, hogy azért a fagynak is örülnünk kell a „meleg” január után. Még mindig kevés a csapadék, írják, no meg azt is, hogy:
Az elmúlt 90 nap csapadékösszege bizony jelentősen eltér a sokéves átlagtól. Akit érdekel, megnézheti a honlap táblázataiban.
Tovább böngészve megtudom, hogy
Megtudom azt is, hogy
Nem vagyok szakember, mezőgazdász, meteorológus, a böngészésem voltaképpen „csak” arra vonatkozott, meg kellene-e öntöznöm alig pár éve ültetett fáimat, amelyeknek nincs még akkora gyökerük, hogy maguk gondoskodjanak a vízről. Ha a következő napokban is sütni fog a nap, öntök rájuk pár vödör vizet. A gyerekeknek meg elmesélem, hogy még előttünk van március 15-e, lehet még hó bőven. Talán meglepődünk újra.
