Latinok a Pindosz hegyei között, avagy az arománok története
A két héttel ezelőtti bevezető írásunk remélhetőleg megalapozta az olvasó kedvét és időt fog szánni, hogy a Balkánt mélységeiben, részleteiben megismerje. Kontinensünk ezen szegletéről hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha történetét kizárólag a nagy népek és birodalmak rajzolták volna meg. Görögök, szerbek, horvátok, bolgárok, albánok, oszmánok – ők kerülnek a térképek közepére. A hegyek között azonban mindig létezett egy másik Balkán is, a kisebb közösségek világa, amelyeknek nem jutott saját állam, mégis évszázadokon át jelen voltak a félsziget életében. Az aromán népcsoport szintén ebben a kategóriában utazik. Ezen írásom az ő történetüket fogja elmesélni.
Hagyományos világuk a Pindosz hegységére, Epiruszra, Thesszáliára és Macedónia déli vidékeire, valamint a mai Albánia területére esett. Nyelvük az újlatin nyelvek keleti ágához tartozik, rokona a románnak. Eredetük pontos története összetett kérdés. A kutatásban máig jelen vannak az eltérő értelmezések a balkáni latin nyelvű népesség kialakulásáról. Abban azonban nincs kétség, az aromán nyelv a római kor balkáni örökségének egyik máig élő maradványa.
A környező népek gyakran vlachoknak nevezték őket. A megnevezés azonban történetileg tágabb az arománoknál, ezért a két fogalmat nem lehet minden korszakban azonosként kezelni. Saját közösségi neveik között az Armãnji és hasonló alakok szerepelnek. Már a nevek körüli bizonytalanság is sokat elárul. Az arománok története kezdettől több nyelvi és politikai világ között alakult.
Az aromán életet sokáig a hegyek ritmusa szabályozta. A nyári legelők és a téli szállások között vándorló pásztorok ismerték a Pindosz és a környező hegységek ösvényeit, hágóit, vízlelőhelyeit. A transzhumancia nem egyszerűen gazdasági forma volt. Közösségeket, rokonsági kapcsolatokat és olyan mozgásteret teremtett, amely nem igazodott a későbbi államhatárokhoz. A hegyvidék azonban nem zárta el őket a külvilágtól. Az ösvények vásárokhoz, piacokhoz és városokhoz vezettek. A pásztorkodás mellett egyre fontosabbá vált a kereskedelem és a kézművesség.
Aromán kereskedők jelentek meg a balkáni városokban, kapcsolataik pedig messzebbre, az Adria és Közép-Európa felé is elértek. Ennek legszebb példája Moscopole, a mai albániai Voskopoja. Ma csendes hegyi település, a 18. században azonban jelentős kereskedelmi és kulturális központ működött itt. Kereskedői kapcsolatokat tartottak fenn a Balkán nagyobb városaival és az itáliai világgal, miközben a településen iskola és nyomda is működött. A város műveltségi nyelve elsősorban a görög volt, az aromán pedig a helyi közösség fontos beszélt nyelve maradt.
Moscopole soknyelvűsége jól mutatja, milyen volt a régi Balkán, mielőtt a modern nemzetállamok kategóriái szilárddá váltak. Egy ember számára nem feltétlenül jelentett ellentmondást, hogy családjában arománul beszélt, görögül tanult, ortodox vallási közegben élt, kereskedelmi kapcsolatai pedig a félsziget más vidékeire vezettek. 1770-ben Velencében megjelent Theodor Kavalioti görög–albán–aromán szótára. Egy ilyen könyv önmagában beszédes dokumentum. Három balkáni nyelvi világ került ugyanarra a lapra, egy olyan város kulturális közegéből, ahol ezek a közösségek egymás mellett éltek.
Moscopole fénykora azonban nem tartott sokáig. A 18. század második felének háborúi és támadásai súlyosan érintették a várost. Lakói fokozatosan szétszóródtak, a kereskedelmi központ pedig elvesztette korábbi jelentőségét. A város hanyatlása egyben egy másik aromán történet kezdetét jelentette, éspedig a közösségük szétszóródását. Ez persze nem hozta magával a teljes eltűnésüket, asszimilációjukat. Az aromán kereskedők és kézművesek új városokban telepedtek meg, ahol rokoni és üzleti kapcsolataik révén továbbépítették korábbi hálózataikat.
A 19. században maga a Balkán kezdett átalakulni. Az Oszmán Birodalom visszaszorulásával új államok jöttek létre és a korábbi birodalmi tér helyére a nemzetállamok logikája lépett. Az arománok számára ez nehéz helyzetet teremtett. Az 1912–1913-as balkáni háborúk után közösségeik több állam területére kerültek. Görögország, Szerbia, Bulgária és Albánia határai választották el őket egymástól. Saját államuk nem alakult.
Ezzel az identitás kérdésük új jelentést kapott. A görög környezetben élő arománok közül sokan erősen kötődtek a görög kultúrához. Románia a 19. század második felétől iskolák és kulturális intézmények támogatásával próbálta erősíteni a déli-dunai románsághoz fűződő kapcsolatokat. Az aromán identitás fokozatosan a görög és a román nemzeti törekvések metszéspontjába került.
A valóság azonban ennél összetettebb volt. Az önazonosságot nem kizárólag a politika alakította, hanem elsősorban a család, a helyi közösség, a nyelv, az emlékezet és a vallási hagyomány. Ezért az arománokra nem érdemes egyszerűen úgy tekinteni, mint egy „állam nélküli nemzetre”. Fogalmazzunk finomabban, inkább egy szétszórt, több országban élő közösségről van szó, amelynek tagjai különböző környezetekben és módokon őrizték meg saját örökségüket. Ma aromán közösségeket elsősorban Görögországban, Albániában és Észak-Macedóniában találunk, kisebb csoportok pedig a Balkán más országaiban is élnek. A pontos létszám meghatározása nehéz, részben azért, mert az aromán identitás nem mindenütt ugyanazt jelenti és nem mindenki vállalja ugyanúgy.
A nyelv helyzete különösen fontos. Az aromán évszázadokon át görög, albán és délszláv nyelvi környezetben élt, mégis megőrizte újlatin alapjait. Ma éppen a nyelv és a kulturális emlékezet őrzése áll számos aromán közösségi kezdeményezés középpontjában.
Az arománok története nem a balkáni történelem mellékszála. Inkább annak bizonyítéka, hogy a Balkán mindig több volt annál, amit a politikai térképek mutattak. Az írás főszereplői nem a birodalmak nagyjai voltak, mégis ott találjuk őket a hegyi utak, a vásárok, a városok és a kereskedelmi hálózatok mögött. Kevésbé láthatók, mint a nagy nemzetek, de nélkülük a Balkán kulturális térképe hiányos maradna. Szerintem ezt tudják ők is, Csak a Balkán!
