Latin szó és ortodox lélek, avagy a román nemzetfogalom kettős öröksége
Az elmúlt hetek során a Balkán népeinek nemzetfogalmáról volt szó. Mindenki sorra került, de még egy valakinek szükséges volt kivárnia a sorát. A lista végére a románokat hagytam, akikkel a kapcsolatunk az elmúlt bő száz év alatt minden volt, csak nem rózsás. Ettől függetlenül ezen írásom tartalmi íve nem fog eltérni az eddigiektől, a szőröstalpú románozást és egyéb szofisztikált megjegyzéseket meghagyom másnak. Itt most röviden és világosan fogom vázolni, miben is alapszik a román nemzetfogalom mibenléte.
Mint más balkáni népeknél, a román nemzet eszméje szintén a 19. században fogant meg. Ez az évszázad a nemzeti ébredések időszaka, a Balkán-félszigeten pedig lassacskán elhalványítva a Fényes Porta dicsőségét, sorra kezdenek független államok megjelenni.
A román identitás ez idő alatt különleges helyzetben formálódott, hiszen földrajzilag és kulturálisan a Nyugat és Kelet határán pozicionálta magát. Nyelvük latin eredetű, ami megkülönbözteti őket a szláv és görög környezetüktől, ugyanakkor vallásuk az ortodox kereszténység a keleti kultúrkör részét képezi. Ez a kettősség mélyen meghatározza a román nemzetfogalmat.
A román nemzeteszme egyik alapja a “dákoromán kontinuitás” elmélete, amely szerint a románok a római Dacia provinciában élő latin nyelvű lakosság leszármazottai. Ez a gondolat a 18 - 19. század fordulóján, az erdélyi iskola (Scola Ardeleana) munkássága révén vált meghatározóvá. A román tudósok a latin eredet hangsúlyozásával kívánták megmutatni, hogy a románok nem keleti nép, hanem a római civilizáció örökösei. Ezen megnyilatkozás nem pusztán történeti alapot tartalmazott, hanem politikai üzenetet is. Az értelmiség így próbálta kifejezni Nyugat-Európához való kulturális közelségét és ezzel együtt a független, modern nemzetállamhoz való jogát. A politikai forma akkor öltött testet, amikor a Moldvai és Havasalföldi fejedelemségek 1859-es uniója megteremtette a modern Románia létrejöttét. Ez követte az 1877-78-as függetlenségi háború, majd az 1881-es királyság kikiáltása.
A Balkánon soha nem követte az etnikai határ az adott államhatárokat. Ez igaz a románokra nézve is, ahol a nemzet túlmutatott az aktuális határain. Erdélyben, Bukovinában és Besszarábiában nagyarányú román közösség élt, bökkenő itt annyi volt, hogy az első két tartomány az Osztrák-Magyar Monarchia, míg Besszarábia az Orosz Birodalom része volt. Ráadásul a Monarchia és az oroszok a Balkánt amolyan játszótérnek tekintették, ahol különféle politikai és gazdasági befolyást szerettek volna szerezni. Az agyafúrt román diplomácia évtizedeken át munkálkodott ezen területek megszerzéséért.
Végül a nagy háború (1914-1918) és az abból adódó felfordulás, ami magával hozta az előbb említett két nagyhatalom széthullását, megteremtette azt a politikai aktust, hogy ezen területi részeket a Román Királysághoz csatolják. Azon vitatkozhatunk, hogy velünk, magyarokkal aztán jól elbántak, de a román diplomáciát ez cseppet sem érdekelte, mivel minden románt egy országon belül tudhattak, miközben Románia etnikailag soknemzetiségű országgá vált.
A két világháború közötti időszakban az állami politika célja a kulturális és nyelvi egységesítés lett. Ezzel párhuzamosan azonban feszültségek alakultak ki, mivel a kisebbségi létbe került magyarok, valamint a németek és zsidók nem szívesen osztották a románok nemzetépítési nézeteit.
A második világháború után a román nemzeti gondolatot ideiglenesen háttérbe szorította a szovjet típusú kommunizmus. Az 1960-as évektől azonban Nicolae Ceausescu új irányt adott.
A nemzeti függetlenség és a szocializmus összeolvadásával létrehozta a nemzeti kommunizmus sajátos formáját. Ideológiában a román történelem és a dákoromán eredetmítosz központi szerepet kapott. A nemzet a rezsim legitimációjának alapja lett, és a történelemre, valamint a nép “örök erejére” épülő retorika szinte vallásos jelleget öltött.
A kommunizmus bukása után Románia újraértelmezte magát. Az európai integráció őket is megtalálta, a NATO - és az EU-tagság új nemzeti narratívát teremtett. Vissza szerettek volna térni Európába, ami az emberek többségénél abban nyilvánult meg, hogy rengetegen hagyták el az országot. Napjainkban több mediterrán országban jelentős közösséget alkotnak. Az országban maradóknak a latin eredet mítosza ismét fontos szerepet kapott. Persze ezzel nem oldották meg a napi kihívásokat. Akadnak itt teendők bőven, ide értem a globalizációt és a regionális különbségeket.
A 21. században a románoknak is fel van adva a lecke, azaz mit jelent románnak lenni, miben ölt ma ez testet. A modern román nemzetfogalom párhuzamosan igyekszik megőrizni történeti gyökereit és nyitott lenni a pluralizmusra.
A Balkán minden nemzeténél találhatunk specifikus identitásformákat és ebből a románok sem maradhatnak ki. Nyelvük latin eredete és az ortodox hagyomány kettőssége erőforrás, de ellentmondás is. A nemzet mindig a határokon - politikai, kulturális és civilizációs határokon - belül és kívül élt. Egyszerre akar európai és balkáni lenni, bár lehet az utóbbi menőbb, hiszen ők szintén tudják, Csak a Balkán!
