The Last of Us 2.évad – újra töltve woke ideológiával
Nem könnyű eldönteni mi kell ahhoz, hogy egy gyengére sikerült adaptáció első részének megtekintése után megnézzük a folytatást. Talán a végletekig élő remény, egy adag mazochizmus, szakmai érdeklődés, a kínálat szűkössége vagy éppen az az iránti bizalom, hogy egy jó történet még „rossz kezekbe kerülve” sem veszhet el teljesen? Lehet választani, az azonban a kultikus posztapokaliptikus story feldolgozásának második évadát látva határozottan kijelenthető, hogy az utóbbi felvetés lehetséges igazságtartalmára teljes síkon rácáfoltak az alkotók, akiknek még az első évad utáni nem túl nagy várakozásokat is sikerült alulmúlniuk, olyan eredetiségét vesztett, manipulatív woke elemektől hemzsegő, nézőfárasztó sorozatot összehozva.
Elnézést a történetet, a sorozatot vagy az annak alapjául szolgáló játékot bennfentesen ismerő olvasóktól, de a többiek kedvéért, néhány sor erejéig térjünk vissza a kezdetekhez. Adott egy posztapokaliptikus világban, húsz évvel egy az embereket zombie szerű lényekké változtató gombafertőzés elterjedése után játszódó túlélő-horror-kaland videójáték, amely a műfajában világsikert aratott és második része is készült. A feszes tempójú, de emellett az akciójátékok szintjét sok mindenben felülmúló story, amelynek két főszereplője, a lányát elvesztett Joel, és a fertőzésre immunis 14 éves lány, Ellie együtt szeli át az Egyesült Államokat, a filmeseket is megihlette. Igy készült el 2023-ban a HBO-n megtekinthető első sorozat Pedro Pascal-al és Bella Ramsey-val a főszerepekben.
A Craig Mazin és Neil Druckmann alkotópáros fémjelezte sorozat első évada finoman fogalmazva is vegyes visszhangokat váltott ki a nézők körében. A sorozat első évadát leginkább a játék történetétől való eltérések, a karakterek egy részének etnikai hovatartozásának (a woke filmiparban manapság már szinte kötelező) megváltoztatása, illetve néhány mellékszál célzatos, de a történet szempontjából indokolatlan felnagyítása (például egy teljes részt szántak két apokalipszis túlélő homoszexuális szerelmi történetének) miatt érte bírálat. De sokan nem hagyták szó nélkül a női főszerepet alakító (korábban a Trónok harcában már mellékszereplőként feltűnt) Bella Ramsey szerepeltetését is. Ez utóbbi, nem túl meggyőző alakítása mellett azért sem volt különösen jó választás, mert a megjelenésében meglehetősen androgün jellegű színésznő szöges ellentétben állt Ellie karakterének a videójátékban megismert feminin megjelenésével. Na de fő, hogy legalább illeszkedett a sorozatbéli barátnőjével, Riley-val kirajzolt leszbikus jelenetbe, amely mivel egyidejűleg az emberi rasszok közötti nemi kapcsolatok megjelenítésére is lehetőséget adott, bizonyára szerzett néhány plusz pontot a woke-vezérelt filmiparban.
A sorozat első évada mindezen „apróságok” ellenére nézhető maradt, a történet megőrizte dinamikáját, a disztópikus környezet a műfaj elvárásainak megfelelően elégséges mértékben nyomasztóra sikerült, az operatőri és vágómunka jó lett, Pedro Pascal alakításának köszönhetően pedig a legtöbbször a hitelesség érzetét is átélhette a néző. Igaz az utolsó epizódok körül már érezni lehetett egy alapvetően horror-akció műfajban nehezen indokolható súlypont átrendeződést a kvázi „dráma” irányába, amikor a rendező mesterségesen etikai problémát kreálva érezhetően túldomborítja azt a részt, amikor Joel tűzharcban megsemmisíti az ellenállás egyik sejtjét, hogy megmentse Ellie-t, akinek élete feláldozása árán akar gyógyszert készíteni a mindennek csak szimpatikusnak nem nevezhető cyber-punk-hippi ellenálló csapat.
Bár az alkotók a történet „mélységének” fokozásával próbálják indokolni a „drámai szál” bevezetését, ez az érvelés gyenge lábakon áll, hiszen a néző nem másért, hanem egy posztapokaliptikus akció-horrorra ült a képernyő elé, s vice versa képzeljünk el egy monodrámát, amit „dinamikusabbá tétele” apropóján egy-egy lövöldözős jelenettel próbálnának „feldobni” az alkotók.
Itt viszont Joel-nek a fegyverzajos nagy jelenetet levezető jótékony hazugságával és a Joel öccsét is befogadó jacksoni túlélőtelepre való visszatéréssel le is zárult az első évad.
A második évadban már annak kezdeteitől több dolgot nyilvánvalóvá tesznek az alkotók, részint azt, hogy még kevésbé követik az eredeti történetet, de ez még nem kellene, hogy feltétlenül problémát jelentsen, az viszont nagyon is, hogy a nézők többsége által (a nézettségi adatok szerint) sem igényelt „gyanús” irányváltás érzete tovább fokozódik az új részekben. Miután a páros visszaérkezik Jacksonba, a cselekmény egy jelentősebb része ott játszódik, ahol egyértelműen kirajzolódik, hogy az alkotók milyen a valóságtól elrugaszkodott képet szeretnének mutatni egy apokalipszis utáni túlélőtáborról, amely hangulatában és bizonyos tényszerű részeiben inkább egy nemzetközi hippi kommunára emlékeztet ahol 20 évnyi világvége ide vagy oda a szereplők egy része úgy néz ki, mintha most jött volna a fodrásztól vagy a sminkestől és úgy fogyaszt, mintha a sarok mögött lenne egy állandó utánpótlású szupermarket.
A woke agymosás keretében persze nem maradhat el a fehér férfi karakterek lealázása sem. Kezdhetjük mindjárt Joel karakterével, akit egy rész alatt maszkulin túlélőből barkácsoló, saját „nevelt lányához” is szubmiszív módon viszonyuló „papivá” változtattak, aki ráadásul még egy öreg tintás pszichoterapeuta nőhöz is jár, akinek (hiszen ez a szolgáltatás minden bizonnyal létfontosságú a túléléshez egy ilyen közegben) még fizet is, ráadásul vajon mivel, némi marihuánával. A „túlélőtáborba” egyébként nagy sikerrel sűrítették bele egy nagyváros minden életképtelenségről tanúskodó elemét, a hitelesség érzet csúcsa pedig talán az a párbeszéd, amely az „őrjáratra” indult tinilányok között zajlik, akiket talán azért egy röpke fegyverhasználati gyorstalpalóra sem ártott volna befizetni, hiszen időnként úgy tartják a fegyvert, mint valami más, a kezükbe némileg jobban illő dolgot. És akkor még csak a sorozat második évadának első epizódjára szorítkoztunk.
