Kukkónia lelkei
Ha a madarak jól érzik magukat a fán, a fű között, s hangjukkal még a tavaszi szellőt is felébresztik, reménykedünk, hogy a télnek hamarosan vége lesz. (Egyébként március huszadikán, a tavaszi nap-éj egyenlőség napján ez „hivatalosan” is megtörténik.)
Az utóbbi időben mintha a nap is gyakrabban kidugná az orrát, de a kismadarak csiripelése, a fekete rigók éneke még nem nagyon hallik. A verebek szívmelengető hangoskodása (télen is) pedig már a múlté. Gyerekkoromban, Pozsonyban (nem messze a Duna utcai magyar iskolától, a Szentháromság-templom közelében, az akkori orosz könyvesbolt előtt) minden ember ismerte azt a helyet, azt a jó néhány öreg és hatalmas fát, amelyen ezrével ültek és hangoskodtak a verebek. Annyit „vitatkoztak”, hogy hangjuk egészen a Manderláig ért el. Verébnemzedékek váltották egymást, számuk gyarapodott. Akadtak szép számmal öreg pozsonyi hölgyek is (szélben a hajukat, frizurájukat necchálóval védték, az én gyerekkoromban is még tipikus „figurái” voltak a pozsonyi belvárosnak), akik etették a verebeket, elsősorban kenyérmorzsával, amit a sok veréb egy pillanat alatt felcsipegetett. De hol van már a tavalyi hó, a gyerekkor, meg a verebek? Tudjuk, a házi veréb szívesen kapcsolódik az emberi környezethez és képes megtelepedni városi és vidéki környezetben egyaránt, ahol emberek vannak, „azonban kerüli a sűrű erdőket, a füves pusztákat és azokat a helyeket, amelyek távol esnek az emberek településeitől.” Szóval mindenhol a városban sok volt a veréb. Most hol vannak? Évek óta alig látok egyet-egyet.
olvasom a neten. Szóval veréb már nem csivitel az ablakpárkányunkon, de van (volt) más madár, földön ugrabugráló, a fűben magot, rovart kereső boldog élőlény. Amikor a Csallóközbe költöztem Pozsonyból, majd anyámék is, arra lettem figyelmes, hogy az udvarukban rengeteg a fűben tanyázó fekete rigó, meg általam barázdabillegetőnek „látott” kis madár. Évekig kedves színfoltjai voltak a mindennapoknak. Amíg… Amíg meg nem érkezett Czeczus, az ivartalanított cicalány és sorban a még akkor kölyök kandúrok. S az említett madarak hirtelen felköltöztek a fákra, de miután a kandúrok, felcseperedvén, szerettek fára mászni, úgy döntöttek a madarak, hogy végleg elköltöznek. Na, tessék, gondoltam magamban.
Persze nem a cicák az okai egyes madarak egyedszáma megcsappanásának. Komolyabb a dolog. Elsősorban talán az intenzív mezőgazdasági termelés okoz gondot, de bizonyára más komoly tényezők is befolyásolják létüket, újabban a klíma megváltozása, a felmelegedés. Tudomásom szerint a veréb, legalábbis errefelé még nem számít „hivatalosan” veszélyeztetettnek, de sok más madár igen. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapján olvasom:
Hazai szakemberek, ornitológusok is figyelmeztetnek, hogy pl. a Csallóköz madárvilága is jelentős változásban van. A megváltozott klimatikus viszonyok miatt sok fehér gólya telel itt, a fecskék száma is megritkult, egyre kevesebb a fészkelő madár.
Ha nem is erről, de hasonló dolgokról tesz említést (anno) Földes György Kukkónia lelke című könyvében. Persze nem a madarak, mindenféle állatok szakértőjeként ír erről, inkább megfigyelőként, íróként:
– írta Földes György a Kukkónia lelke – Csallóközi történetek című, 1932-ben Kassán megjelent könyvében.
Az okokat kerestük tegnap is, kutatjuk ma is. Ettől függetlenül én egy dolgot már megtettem hónapokkal ezelőtt: megbeszéltem macskáinkkal, Czeczussal, Cirmivel, Félixszel és Gombóccal, legalább ők ne bántsák a madarakat, ha mégis megjelennének a fűben. Kapnak elég macskaelemózsiát, de azért a vadászösztön bennük él… Rajtakaptam a legkisebbet, az akkor még kölyök Gombócot, ahogy éppen egy fekete rigót belez ki, a pofácskája véres, bajuszkáján pihék lengenek. Pedig mondtam nekik, az erejüket tartogassák a nagy seregély-invázióra, amikor fekete felhőként egyszerre rászáll a sok-sok madár a szomszéd hatalmas cseresznyefájára. De azokat a madarakat elkapni még egy macska sem képes...
