Kuba, a kézzel sodort szivar hazája (II.)
A kubai beszámoló első részéből kiderült, Kuba az az ország, ahol csak a rum a biztos. Folyt úton-útfélen, a vendéglátóhelyeken jobban takarékoskodtak a kólával, mind a rummal. Minden üveg felbontásakor a földre öntöttek pár cseppet, áldozatul az égieknek. Ám Kubának van egy másik ismertető jegye is: a szivar.
Bátran kijelenthetjük, a kézzel sodort szivar Kuba aranya. Az ország legkeletibb térsége a Pinar del Rio, ott terem a világ legjobb dohánya. Páratlan látvány, ahogy a sík vidékből szinte függőlegesen emelkednek ki a „boglyahegyek”.
Egy családi farmra indulunk, ahol a földet ősi módon művelik, a mai napig bivalyok húzta ekével szántanak. Ottjártunkkor nem dohány, hanem kukorica termett a mangán- és vas-oxidtól vörös földön. A dohányt majd novemberben palántázzák ki, mert akkor a föld már jól átitatódott nedvességgel. A dohányleveleket kézzel gyűjtik, szárítják, és maguk csavarják belőle a különböző szivarokat.
Vagyis, ahogy a szivarkészítő mester magyarázza, három részből áll a szivar – csomagoló-, kötő- és töltőanyagból. Ezek mind dohánylevelek a növény felső, középső és alsó leveleiből. A legdrágább szivar a Cohiba Behike, melynek egy szála jóval száz euró felett van, de ismert és kedvelt a Montecristo, Explandido, Romeo y Julieta és még sorolhatnánk. A kubai szivarok minőségét a helyi éghajlat, a talaj és a szivarkészítő mesterek szaktudása garantálja. Meg is becsülik őket. Egy helyen látjuk, ahogy a mester sodorja a szivart, mellén aranytáblácskán a neve, karján értékes aranyóra, mögötte pedig egy ember figyel. Csak később vesszük észre, az ő maga, viaszból megformálva.
A Karib-tenger partvidékén folytatjuk utunkat, egy farmon a krokodilhúst is megkóstoljuk. Nem rossz, inkább érdekes. Egyébként házaknál is láttunk levágásra szánt, medencében tartott fiatal krokodilokat. A híres Disznó-öbölnél, ahol 1961-ben azok az emigráns kubaiak szálltak partra, akik meg akarták dönteni Fidel hatalmát, megfürdünk. Most már békés az öböl, se hatalomdöntésre készülők, se disznók, csak a meleg tenger meg a szemtelen kis halacskák vannak körülöttünk.
Cienfuegos és Trinidad. Mindkét város a gyarmati építészet csodája, ráadásul nem múzeumépületek, hanem lakják, használják őket. Trinidad különlegessége, hogy sértetlenül megőrizte a koloniális kor hangulatát, egy gyarmati korban játszódó film forgatásához szinte semmit se kellene változtatni rajta. A cukorbárók palotái között macskaköves úton sétálunk, a templom előtt lovasfogat áll.
Hogy mégsem állt meg az idő, csak a nyakkendőt viselő iskolások csapata mutatja. Arra megyek, ahonnan ők jönnek, és rátalálok az oktatási intézményre. Jön az óvónő, majd a tanító néni, az igazgató néni, a helyettes. Tudom, innen nem szabadulok adomány nélkül. De a tanárok és a diákok is rendkívül barátságosak, az ötödikesek egy kis biztatásra eléneklik a Guantanamerát.
A Contra Bandido tornyából páratlan kilátás nyílik a városra, megcsodáljuk a máig épségben maradt különleges tetőfedő cserepeket, amelyekről úgy tartják, a gyarmati korban a rabszolganők combján formálták őket. A Canchanchara bárban Trinidad autentikus italát, a cukornádpálinkából és mézből készült canchanchara koktélt szürcsölgetjük. Régen ezzel az itallal fogadták a cukornádültetvényekről hazatérő rabszolgákat, hogy az erejük megmaradjon.
Az úton a helyiek strandjain fürdünk, helyieknél eszünk, hogy minél jobban belelássunk az életükbe. A fiatal fürdőzők zajosak, barátságosak, kínálgatnak a magukkal hozott rummal, de úszni alig lehet a sok hínártól. A családoknál különleges ételeket is kérhetünk, a homártól kezdve a polipig.
A sziget belsejében találjuk Camagüeyt, a cserépkancsóiról híres várost. Neves lakója Martha Jimenez szobrászművész, alkotásait nemcsak kiállítótermekben, hanem a tereken is megcsodálhatjuk, leülhetünk a szerelmespár mellé vagy a pletykálkodó asszonyok közé. A Sierra Maestra hegyvidékén autózunk, ahol Fidel a múlt század ötvenes éveiben elkezdte a forradalmat.
Nem messze Santigao de Cubától áll El Cobre hatalmas bazilikája. Ez a legismertebb kubai kegyhely, ahol még Fidel anyja is imádkozott. Minden kubai legalább életében egyszer elzarándokol a gyógyító Mária-szoborhoz. A legenda szerint a szobrot 1616 táján Kuba keleti részén, a Nipe-öbölben látta meg három rabszolga a víz felett lebegve egy táblával, amelyen ez állt: Én vagyok Szűz Mária, El Cobre kegyelme. Rengeteg itt az eldobott mankó, és a köszönő felirat a gyógyulásért.
Különlegessége azonban az, hogy itt Máriát nemcsak a katolikusok, hanem az afrokubai vallás, a szantéria hívei is tisztelik. Annak idején az Afrikából behurcolt rabszolgák nem feledkeztek meg ősi hitükről, azt ötvözték a kereszténységgel, így énekelhettek, táncolhattak anélkül, hogy a spanyolok valamit is észrevettek volna. Az ősi hitet nem tudták eltüntetni a századok, de Fidel rezsime sem.
A helyiektől megtudtam, egy ősi park mélyén lehet a szantéria művelőivel találkozni. A liánok alatti zöld alagutakon jutottam a park mélyébe, ahová már nem hallatszott el a nagyváros zaja. Tudtam, közel lehet az áldozatbemutató hely, mert a környező fákra már hat keselyű telepedett. A patak partján végre egy férfira és egy nőre akadtam. Mindketten sárga-fehérbe, a szantéria színeibe voltak öltözve. A férfi kántálás közepette csurgatta ki a levágott tyúk vérét, a nő kis csengővel csilingelt, majd két gyertyát gyújtottak. A férfi a tyúk felfogott vérébe valami olajfélét öntött, a nő illatosítót permetezett rá. Egy bokor takarásából figyeltem, mert nem tudtam, hogyan reagálnának a jelenlétemre.
El Cobre bazilikájába is fehér-sárga színű virágokat, főleg napraforgót visznek – a keresztények Szűz Máriának, a szantéria követői is ugyanannak, csak ők Máriát Oshu, a szerelem, a gazdagság és a születés istennőjével azonosítják. Itt tudjuk meg, kubai idegenvezetőnk, Aron is a szantéria követője. Ő, volt katonaként nem követhetett semmilyen vallást, de megbetegedett, s a hit segítségével meggyógyult. Azóta az ősi vallás híve. Elmondja, ha nagy a probléma, vagy valaki csak mélyebben szeretné megélni hitét, annak egy egész évig fehérben kell járnia, de még a használati tárgyainak is fehéreknek kell lenniük. Sajnálja azonban, hogy már ebből is bizniszt csináltak, sokan pénzért beavatják az érdeklődőket a vallásba, akik csak felületesen tartják be a komoly szabályokat, előírásokat, mondta.
Megjelent a Magyar7 2023/47.számában.
