Közismert régi népi hagyomány a „Szállást keres a Szentcsalád” – igaz, lassan kihalóban

A karácsony utáni első vasárnap, Szentcsalád vasárnapja.

Hajnalban arra ébredtem, hogy itt a tűzoltók. csak nem értem jöttek – lévén én is önkéntes tűzoltó vagyok – lettem a vihar óta. De nem, a szomszédhoz jöttek, ő riasztott, kigyúlt a családi ház, illetve majdnem – ha nem veszik észre időben. Azonnal beöltöztem a kellő öltözékbe, a helyi önkéntesek már itt voltak – nekem a lelkészi szerep jutott, lelket önteni a károsultakban, esetleg a kollégákba, ha elkeserednének a tűzzel vívott harc közepette. Vasárnap lévén 8.oo óra tájt ott is hagytam a helyszínt, vár a misemaraton.

Az első állomás Sárkányfalva, óvatosan vezetek, itt minden télen vannak súlyos, néha halálos balesetek is. Itt találhatók a Párizsi mocsarak, nem is csoda, hogy veszélyes az útburkolat fagyos időben.

Az egyik beláthatatlan kanyarban áll egy pici autó.

Azonnal lassítottam, kitettem a vészjelzőt és próbáltam figyelmeztetni a sofőrt: nagyon rossz helyen áll. Amikor benéztem az ablakon, sok kis gyermekarc mosolygott felém – végre valaki megállt.

Egy egész nagycsalád ült az autóban, kifogyott a nafta – magyarázta.

Értem, de toljuk arrébb az autót, mert ez a szakasz nagyon veszélyes. Megértették, és tolta is apraja-nagyja. Két kislány rövid ujjú trikóban. Közben elvittem magammal a legidősebb fiukat a benzinkútra, útközben kikérdeztem, érdeklődtem – s lefagytam, mikor megtudtam, hogy már a Szentestét is ebben a pici autóban töltötték. S mikor ettetek utoljára meleg ételt? Kérdeztem, nem emlékezett pontosan. Hát igen, ők nem migránsok, azokkal máshogy bánnának.

Mikor visszaértünk a legközelebbi benzinkúttól, a szülőket kérdeztem: ma éjszaka hol lesznek? Itt az autóban, volt az egyszerű, de szerény válasz.

Az okokat nem akarom felvázolni, mert akkor oknyomozónak tűnhetnék, esetleg valakiket bajba is keverhetnék…

Egy szó, mint száz: szállást keres egy család, egy sokgyermekes család.

Ugyan ezt elmondtam mindkét templomomban, magyarul és szlovákul is. Meg is lett az eredménye, kaptam nagylelkűen 2 doboz szárított kekszet, kis gyümölcsöt.

A misén itt volt egy pozsonyi ismerősöm, ők meghívták a családot meleg ételre a helyi vendéglőbe (ehhez az egyik helyi hívő is hozzájárult). Azt a látványt nem lehet megfizetni, ahogy a sok pici gyerek több nap után meleg ételhez jutott, az ilyen csillogó szemeket csak Böjte Csaba ferences testvér és csapata ismeri Székelyföldön. Most egy picit mi is székelyek lehettünk, jószívű – nagylelkű magyarok.

Feltételezem, hogy a kedves olvasók váltig meg vannak győződve, hogy egy roma családról van szó – hát nem. Az apuka vezetékneve Erdélyből származik, szép magyaros családnév. A gyermekeik arca is arról árulkodik, hogy őseik még nem ilyen nyomorban éltek, csak hát az emberi gonoszság… Az apuka a tallósi gyermekotthon lakója volt egykor, most becsületes munkásember, igyekszik, de hát az emberi gonoszság…

A napom hátralévő része abból állt, hogy miután megetettem a szállást hiába kereső (szent) családot, magam indultam útnak. Körbejártam a környékbeli falvakat, felcsengettem a legközelebbi polgármestereket, de semmi. Rossz az időzítés, mondták. Hát ezt se nem a Jóisten, se nem a pap időzíti – ez van, Szent Család vasárnapja.

Eddigi tapasztalataim alapján teljes mértékben tudatában voltam annak, hogy hiába is keresek üres házat, szobát, istállót – NINCS, az ilyen családnak NINCS.

A plébánia nem az enyém, a hívek azt is rossz szemmel vennék – hozták tudtomra.

A hegyen sok az elhagyott borospince, ott legalább nem fagy – az sincs – voltak a válaszok. Így maradt a régi, jól bevált trükk, megyünk a vasútállomásra, utazunk – ott legalább fűtnek. Az állomásfőnök pár perc alatt beazonosította őket – és főzött azonnal pár szolgálati bögrékbe meleg teát… Isten éltesse, vannak még rendes emberek. Folytatás holnap reggel.