Kora őszi túra a Visói-havasokban
Súlyos hátizsákjainkkal igen lassan emelkedünk a Visói-havasok egyik legszebb tömbjének, a Várkőnek az oldalában, amikor szemből egy ló vontatta szánra leszünk figyelmesek. Lovas szánnal találkozni nem megy csodaszámba errefelé, sokkal inkább az évszak miatt furcsa a látvány, ugyanis éppen nyár van. Ám láttunk mi már furcsább dolgokat is Máramarosban, a szürrealizmus fellegvárában…
Az már csak odafent, az első eszténánál derül ki, hogy a szán éppen azt a sajtot vitte le a hegyről, amiért mi is bekopogtatunk a pásztorszállásra. Persze sajt nélkül is jól érezzük magunkat Európa egyik utolsó transzhumán gazdálkodású hegyvidékén, a Máramarosi-havasokhoz tartozó Visói-havasokban.
A hegység neve valószínűleg ismeretlenül cseng még túrázó berkekben is, hiszen a jelenleg Románia és Ukrajna határán húzódó hegyvidékre inkább az általánosabb Máramarosi-havasok nevet használják még a helyiek is. Pedig a Visó menti hegyvidék vagy a Visói-havasok név földrajzilag is jól elkülöníti ezt a hegyvonulatot a Máramarosi-havasok többi hegységétől, például az északról szomszédos Csornahorától is. Egyébként a hegyvidék a nevét a Visó folyóról kapta, amely a Kárpátalján születő Tisza első komolyabb mellékfolyója.
A hegység lábánál fekvő települések közül nem hagyhattuk ki Felsővisót, ahol a Kárpátok talán leghangulatosabb erdei vasútja jelenti a máramarosi turizmus legkomolyabb attrakcióját.
A környékbeli erdők svájci tulajdonosa hamar felismerte az addig csak a fa szállítására használt erdei kisvasútban rejlő lehetőséget, és mára igen komoly turisztikai infrastruktúrát épített ki a kisvasút körül. A Vasér-patak völgyében futó, gőzös vontatta szerelvények 22 kilométeres út után érkeznek meg egy tisztásra, ahol leözönlik vagy 300-400 ember a vonatról, hogy a másfél órás pihenő alatt vagy sétáljon egyet az erdőben, vagy sorban álljon a sült kolbászért.
Meglepetésünkre a kalauz tudott magyarul, így gyorsan kihúztunk belőle pár hasznos információt múlttal, jelennel kapcsolatban. Eszerint Felsővisó alapvetően német település volt jelentős magyar kisebbséggel, ám Ceaușescu eladta a németeket, így mára ez a település is elrománosodott. A Visót kereső patakok völgyében már más a helyzet, ugyanis ott a mai napig ruszinok élnek, akiket viszont a román állam nem ismer el önálló etnikai kisebbségként.
A románosítás más síkon is zajlik: az alapvetően görögkatolikus ruszinok csak nehezen térnek vissza ősi vallásukhoz, ugyanis itt is folyik az ortodox hittérítés és templomépítés.
Erről személyesen is meggyőződhettünk a Ruszkova-patak völgyében fekvő Havasmezőn, amelynek temetőjében ugyanúgy ott vannak az első világháborús magyar hadisírok, mint a környék szinte minden településén. Hadisírok, pár katolikus templom, néhány, az élet által idesodort magyar értelmiségi, egykoron Horthyt szolgáló aggastyán ruszinok – ennyi a magyar vonatkozás Ruszinföld eme vidékén. Az elvándorlás itt is jelentős, hiszen Máramaros aranya, a fa csak keveseknek nyújt biztos megélhetést.
Több tucat, fával megrakott kamion kikerülése után vergődünk fel a Várkő alá, ahol ugye az említett lovas szánt láttuk. Elvileg még több száz métert kellett volna emelkednünk a fenyves erdőben, ám Máramarosban már 1200-1300 méter magasan ott a gyephavasok világa. Ennek oka igen egyszerű: az amúgy 1600-1800 méter magasra felkapaszkodó erdőket, törpefenyőket már a középkorban kiirtották, hogy így is legelőt nyerjenek a juhok és a szarvasmarhák számára. Az intenzív legeltetés azóta is folyik, így az erdő képtelen visszafoglalni az őt megillető területet. Ezen a „mesterséges gyephavason” eltöltött éjszaka után ragyogó kora őszi időben kapaszkodtunk fel a Visói-havasok legmagasabb ormára, Huculföld ékkövére, a Várkőre, ahonnan elénk tárult egész Máramaros.
Északra a zord határvidék, azon túl Kárpátalja végtelenbe hullámzó hegyei, délre a Radnai-havasok égbe nyúló ormai látszódtak.
Mellettünk a Mihailec hatalmas tömbje, amely alatt a Julii-katlan mély szakadékos gleccservölgye jól illusztrálja, hogy a gerinc délről lapos, északi oldala viszont igen meredek és sziklás. A Mihailec nyergében ott csillog a Vércse-tó, körülötte a hegyoldalak élő fűnyírói, a birkanyájak teszik a dolgukat.
Idilli kép, amely kapcsán érdemes felidézni a Hazajáró rendezőjének, Moys Zoltánnak a gondolatait:
„Aki földrajz- és történelemkönyvek helyett az életből szeretne tanulni történelmi hazánk északkeleti zuga, az ősi Máramaros múltjáról és természeti értékeiről, vagy csak egyszerűen meg akar szabadulni az aszfalt porától, látogassa meg a Visó-völgy rejtett kincseit és jöjjön fel ide bátran, körülnézni a Várkő keresztjétől. Mert valahogy olyan a Visó és Máramaros földje és népe, mint a Várkő csúcskeresztje. Egyszerű, nyers fa, nem cicomázott. Tépázták szelek és faragták viharok, mégis, ha kicsit megdúvadva és csonkán, de ott áll, rendületlenül, belegyökerezve a havasok földjébe.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/35. számában.
