Kopogtatás nélkül jött és vitte volna Ármint
Minden a megszokott ütemben zajlott azon az április 19-i estén a Lax-Papp családban, Galántán. A lefekvés után a nyugodtnak hitt éjszakát azonban a halál látogatása forgatta fel. Halkan jött, alattomosan, észrevétlenül, kopogtatás nélkül. Álmában vitte volna Ármint, tizenkét évesen. Édesanyja, Tünde és édesapja, Krisztián kétségbeesve, az utolsó pillanatban ragadták ki a kezéből és hozták vissza az életbe.

Az áprilisi éjszaka langyos csendjét a mentőautó vérfagyasztó szirénája törte meg. A tizenkét éves Ármin, a család szeretett fia, élet és halál között lebegett. Senki sem gondolta volna, hogy egy fiú, akinek a hétköznapjai a tanulás, a szakkörök és a versenyek körül forognak, egyik napról a másikra olyan súlyos állapotba kerülhet, amely mindent átír.
Ármin agyvérzést kapott, mint utólag kiderült, két agyi aneurizma is ketyegett nála. Az édesanyja szavaival élve, „mintha hirtelen megállt volna az élet”. Az éjszakai rohanás, a pozsonyi kórház hideg neonfényei és az orvosok sietős léptei egy végtelen hosszú álomnak tűntek, amelyből nem lehetett felébredni. Ármin több napig mélyaltatásban feküdt, miközben az orvosok küzdöttek az életéért.
Az első napok feszültsége elviselhetetlen és kínzó volt. Az édesanya, akinek szavai mindig erőt adtak a családnak, és akinek óvónőként kenyere a beszéd, egy hétre teljesen megnémult.
Ekkor az édesanya csak arra kérte a Mindenhatót, hogy tartsa meg fia életét, ő ápolni fogja, amíg él, bármilyen legyen is az állapota. Az édesapa viszont – bár belül összetört – egyetlen dolgot hajtogatott: Nem hagyom el ezt a várost az élő fiam nélkül.
A szülők mindent otthagytak. A munka, a hétköznapi gondok és a tervek pillanatok alatt eltűntek a horizontról. Egyetlen céljuk maradt: Ármin mellett lenni, minden nap, minden percben. Az orvosok összesen négy, többórás műtétet hajtottak végre a fiú életének megmentéséért, miközben a család egyensúlyozott a remény és félelmek, a bizonytalanság peremén.
Miután Ármin felébredt a mélyaltatásból, édesanyja látta fia szemében a félelmet. Szavakkal nem tudtak kommunikálni, mert Ármin még nem beszélt, de ennek a három embernek a lelke sosem volt közelebb egymáshoz, mint akkor és azóta.
Napok múlva Ármin annyit súgott édesapja fülébe, hogy „nem fogok tudni …’’. Tünde és Krisztián pedig összekapaszkodva minden pillanatban azon volt és van, hogy megmutassák fiuknak, mennyi erő is lakozik benne valójában, hiszen, ha az orvosok is a csodájára járnak, az bizony nem adhatja fel. Ármin pedig nem is adta fel. A műtétek után kemény munka következett és tart a mai napig, logopédia, gyakorlatok, torna, rehabilitáció, hogy újra tanulja azt, ami egyszer már az övé volt: a beszéd és a korlátlan mozgás lehetősége.
Látogatásomkor már gond nélkül beszélgettem Árminnal. Azt mondta, úgy tekint a jelenlegi helyzetére, mint egy átmeneti állapotra, amiből felépül. Kérdésemre, hogy félt-e bármikor is az elmúlt időszakban, azt mondta, hogy az ápolók és orvosok kedvessége hitet, a szülei jelenléte biztonságot, az emberek szeretete pedig melegséget hozott a szívébe. Ezekből pedig ő nagyon gyorsan tud építkezni, így meghívott magukhoz jövő adventre. Azt mondta, ő akkor már iskolába fog járni, mert jelenleg csak online csatlakozik lehetőségei szerint egy-egy órára. A felépülése még folyik, és nagyrészt már visszaköltözhet saját életébe, de a jobb keze még mozdulatlan, s ahogy mondta, jövőre már nyoma sem lesz az egész rémálomnak.
Az anyuka szíve mélyén azonban egy másik küzdelem zajlik. Ármin hetekkel a tragédia előtt gyakran panaszkodott fejfájásra.
Ezek a gondolatok éjjel-nappal kínozzák, mégis, amikor a fiára néz, csak a hála marad. A bűntudat ellenére Tünde lassan megtanulja, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, de a jelenben való kitartás és a szeretet ereje gyógyír lehet minden sebére. Ahogy az édesanya újra és újra visszaemlékezik a tragikus napokra, ráébred, hogy az őszinte gondoskodás és a fiában rejlő hatalmas akarat többet jelent mindennél.
A hosszú út során a családot újra és újra lenyűgözi az emberek összefogása. Barátok, rokonok, ismeretlenek siettek segítségükre, hogy anyagi és lelki támaszt nyújtsanak. Az ismeretlenektől kapott üzenetek, a helyi közösség által szervezett adománygyűjtések mind-mind azt bizonyították: nem állnak egyedül ebben a küzdelemben.
Idén a család másképp készül a karácsonyra. A díszek ugyanúgy felkerülnek a fára, és a mézeskalács illata is betölti a lakást, de most a legnagyobb ajándék már ott van: Ármin.
Ármin minden lépése küzdelem, de egyben remény is. Ez a család egy olyan történetet ír, amelyben a szeretet mindennél erősebb. És talán ebben rejlik a karácsony igazi üzenete.
Megjelent a Magyar7 51-52. számában