Könyvek – nyugdíjban?
Talán inkább azok az olvasók, vagy felolvasók vannak (vagy lassan lesznek) nyugdíjban, akik emlékeznek néhány régi gyermekkönyvre kisgyerekkoruk idejéből, amikor még nem maguk olvasták a könyveket, hanem a szülők, nagyszülők „tolmácsolásában” hallgathatták meg a fülbemászó verseket az őket körülvevő világról, legyen az a természet, vagy a családi kör.
Az elején kezdjük egy kaukktojással. Ki ne emlékezne öreg nénére és az őzikéjére, akiknek a története hozzátartozik szüleink nemzedékének gyermekkori világához; nyilván az ötvenes években a szocializmushoz igazodó „PC-verzió” látott napvilágot, de gondolom a kisgyerekeket ez végképp nem érdekelte, inkább csak maga a történet. Nem véletlen, hogy a könyvet a rendszerváltozás után is megjelentették, lefejtve róla a sztálinista idők néhány vadhajtását.
De mi a helyzet a gyermekeknek szánt antológiákkal, amelyeket egy-egy téma köré csoportosított a hajdanvolt szerkesztő, felsorakoztatva többtucatnyi szerző sok-sok versét. Ilyen például a könyvtárunkban is fellelhető Cifra palota, amely 1965-ben jelent meg Budapesten a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó gondozásában, s olyan szerzőket jegyez, mint Csoóri Sándor, Csukás István, Weöres Sándor, Simon István, Pilinszky János, Tamkó Sirató Károly, vagy Takáts Gyula; a címadó vers szerzője: Nemes Nagy Ágnes.
A másik hasonló jellegű könyvet, amelyet szintén könyvtárunkban őrzünk, Kormos István szerkesztette. Címe: Zöld levelecske – Versek gyermekeknek. A Heizelmann Emma által illusztrált könyv az utolsó lapján ekképpen kínálja önmagát:
A múltban számos olyan, nagy gonddal előkészített és szerkesztett, gyermekeknek szóló (cseh)szlovákiai magyar kiadású, vagy a közös könyvkiadási egyezmény keretében napvilágot látott verseskönyv is megjelent, amelynek versikéire, soraira a korombeliek, vagy akár a később születettek is emlékezhetnek még. Hogyan is lehetne ilyen sorokat csak úgy kitörölni az ember emlékezetéből:
Vagy:
S vajon mi történt az egyik versben a fabarakkban élő egérrel...?:
S íme, egy gyöngyszem egy másik szerzőnek, a nyolcvanas évek derekán megjelent kötete egyik verséből:
Egy következő szerző több mint 35 éve megjelent, szépen illusztrált és nem mellesleg dedikált könyvéből való a vidám versike:
Végül még a születésem előtti évben (tehát jó 51 éve), a Madáchnál megjelent könyvből két rövid idézet, először egy pici, versbe szedett történetből:
S az anyukákról szóló versből egy részlet:
Természetesen az idézetek alkalomszerűen kiválasztottak, mind a szerzők, mind a versek vonatkozásában (ezért nem is nevezem meg őket); régebben is viszonylag sokan írtak gyermekeknek és kelendőek voltak ezek az általában gazdagon illusztrált könyvek, amelyek még a múlt rendszerben, vagy a rendszerváltás idején jelentek meg, s ma már legfeljebb könyvtárakban lelhetők fel, vagy antikváriumok internetes portáljain fedezhetők fel (amennyiben nem született második kiadásuk). Azt is mondhatnánk, hogy „nyugdíjba vonultak”. Kérdés persze az is, téma szempontjából a mai gyermeket lekötnék-e? Egyáltalán most mi köti le őket? Persze ezek a könyvek elsősorban az óvodáskorú gyerekeknek íródtak, közöttük is a kisebbeket célozták meg, s őket még talán érdekli a gyermekversek „klasszikus” tematikája, a természet, a bennünket körülvevő világ, a család stb.
Tudjuk, a gyermek „képi” igénye mára megváltozott. Sokszor már nem elég egy szép illusztráció, a versek fülbemászó dallamossága… A képnek mozogni, a színeknek vibrálni kell, a hangnak muzsikálni, énekelni stb. Ha nincs képi inger, a gyerek unatkozik. De nem sokáig… Az internet ontja magából a látni- és hallgatnivalót. Szülő legyen a talpán, aki mindezt kordában tudja tartani és főleg ellenőrizni. Egy jó ideje már a modern világ új szele fújdogál a gyermekirodalomban, ami egy ideig valóban az újdonság erejével hatott, de sokszor érzem azt, hogy a szójátékokra és a gyakran erőltetett poénokra építő versek, prózák sokszor sablonosak, és esztétikai értékük, lélekre ható erejük gyenge, amit feltűnőségükkel próbálnak kompenzálni, sok esetben sikertelenül. Mindenesetre
a kiadók igyekeznek lépést tartani a kor kihívásaival, s a műfaji korlátok ellenére minél tartalmasabb, szebb, eladhatóbb könyveket megjelentetni, mert azért a könyvnek – én mindenesetre ezt hiszem – ma is megvan az értéke és a vonzereje.
Remélem, nem tévedek. Az én gyerekkorom gyermekverskötetei pedig, ha „nyugdíjba mentek” is, kedves emlékek, s kijelölt helyük van a könyvtárban. De úgy veszem észre, mintha mostanában feszengenének, szeretnének valamilyen formában reinkarnálódni, legalább valamiféle antológia keretében. Remélem, egyszer sikerül nekik. Nemes Nagy Ágnes szavaival élve
