Kőhalomszék magyar zárványai
Zötykölődik az autó valahol Szásztyúkos és Kóbor között az Oltmelléki-dombságon. Ezt az időt használjuk fel arra, hogy kicsit áthangolódjunk a következő filmre; újra átolvassuk a vidék irodalmát, átöltözünk a következő részhez, falunk valamit a kajás szatyorból – nagyjából így szoktak telni a két rész közötti utazások.
Az elmúlt pár napban a Persányi-hegységben, Székelyföld és Királyföld határvidékén forgattunk, körbenéztünk Alsórákoson, Olthévízen, Ürmösön, Datkon, amely települések nem a legismertebb turista célpontok Erdélyben. No de akkor mit szóljanak az Oltmelléki-dombság magyar zárványai, ahova tényleg csak a „legelvetemültebb” honismereti utazók jutnak el? Közben meg-megállunk tájképeket venni, hisz a dombhátakról pazar látványt nyújt az Olton túli fűrészfogas Fogarasi-havasok hegylánca.
Aztán csak megérkezünk Kóborra, ám térerő nincs, hiába is hívjuk Józsi bácsit. Marad a szokásos módszer: megkeressük a magyar templomot, és a környékén kérdezősködünk a román atyafiaktól. Domnule, unde îl putem găsi pe îngrijitorul maghiar? – még jó, hogy a Google-fordítóban benne maradt ez a kérdés egy előző faluból, így offline is meg tudjuk nézni. Pár percig még ide-oda küldözgetnek bennünket, de aztán csak megtaláljuk Józsi bácsit.
Kóbor az evangélikus Kőhalomszék egyetlen református faluja volt. Tatár, török, járványok és földrengés is pusztította, mégis, mindig újra benépesült és mindig magyar maradt. Trianon óta viszont folyamatosan csökken a lélekszáma, a kollektivizálás, Ceaușescu faluromboló tervei miatt sokan elkóboroltak. A maroknyivá zsugorodott közösség sorsát pontosan megjósolta 75 éve az akkori esperes:
A hit még él, de helybéli lelkész és iskola híján nagyon kevesen, alig 70 magyar maradt Kóboron. Az őrzőkkel, Kósa Jolánnal, Szász Ibolyával és Szász Józseffel a parókián beszélgetünk kicsit, majd a hit bástyáját, a templomot is megnézzük annak reményében, hogy lesz még a jövőben is lélek, aki magyar imádsággal tölti be a teret. Amilyen a kóbori magyarságé, olyan a templom sorsa is: a falai, a váza már roskadozik, de a teteje megújult. Ahogy az Ég tartja a Földet, úgy óvja a megerősített tetőzet is a szentély belső értékeit, a szépen festett táblákat és a mívesen faragott szószékkoronát.
Kőhalomszék különleges közigazgatási egység, az erdélyi szász székek egyike volt a Magyar Királyságban a 14. századtól egészen 1876-ig, amikor az újonnan alakított Nagy-Küküllő vármegye része lett. Az egyik legkeletibb szász szék, az Olt és a Nagy-Küküllő közötti dombvidéken, közel esett Székelyföldhöz, így sok települése maradt vagy lett magyarrá. A szászok már nincsenek itt, csak letűnt világuk omladozó emlékei, a lutheránus erődtemplomok maradtak, míg az Árpád-kori magyar ajkú kistelepülések zárványként hánykolódnak, hol apadnak, hol emelkednek a román óceán hullámaiban.
Kóbor, Halmágy, Sárkány, Nagymoha, Olthévíz és Kőhalom elöregedő magyar közösségei sokat tudnának mesélni a szórványlét gyötrelmeiről és a „mégis megmaradás” erőfeszítéseiről. Márai írta valahol: az erdőkben van valami megrendítő, az élet akarata. A kőhalomszéki magyar zárványokban is ezt a megrendítő akaratot érezzük, a mindenáron megmaradás vágyát. Hány száz tavaszt éltek már meg előbb szász, majd román közegben, mégis itt vannak.
Kóbor mellett Felméren még sanyarúbb a helyzet. Jól példázza a falu a német ajkúak sorsát, akik igazoltan hiányoznak: 1945-ben csak Felmérről 94 szászt hurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba. Régi házaikban már szinte csak cigányok élnek, az ősi erődtemplom is lassan az enyészeté lesz. Ilyen az újkori sorsa a régi Kőhalomszéknek. Csak a táj nem változik: a nyájak a tücsökdalos legelőn, a Fogarasi-havasok paravánja előtt, a csendes, belenyugvó állandóságot sugározzák. Az ide érkező idegen nehezen tudja eldönteni, vajon melyik korba csöppent, milyen évet írunk.
Így hajlunk le a dombokkal együtt az Olt partjára, ahol az elrománosodott régi szász vidék következő magyar szigetfaluja, Halmágy őrzi a rendet. Az Árpád-korban a dombon még „Castrum Almagen”, Halmágy vára állt, ami a tatárjáráskor elpusztult, s ma már egy gyönyörű erődtemplom koronázza. Úgy tartják, még a szászok építették, de a török korban kihalt a falu és székelyekkel települt újra. Ami különlegessé teszi Halmágyot, hogy a szász környezetben a magyarok is evangélikus hitre tértek és ezt a mai napig tartják.
Nagymohán nagy a sürgés-forgás a templom körül: szívet melengető látvány, hogy míg tőlünk nyugatra templomokat rombolnak le, itt, az Olt melléki dombok egyik csendes szegletében közösségi összefogással újítják meg a templomot. Egyértelmű jele ez Nagymoha életképességének és pozitív jövőképének. Ez a falu ugyanis az egyike azon ritka településeknek, amelyek mindig is döntően magyar többségűek voltak. Eredeti székely népessége megmaradt azután is, hogy a környező falvakba szászok költöztek. Sőt, amikor a környékről a szászok eltűntek, a magyarok akkor is itt maradtak és átvészelték a kommunista időszakot is. Az apró, elzárt, 300 lelkes magyar sziget sajátos tájnyelvvel, népdalokkal és néptáncokkal büszkélkedhet. A közösség fő megtartó pillére a református egyházközösség: a parókia és az újonnan felépült gyülekezeti ház, amelyet a helyén álló istálló miatt Betlehem névre kereszteltek.
De nézzük meg a névadó települést, Kőhalmot is. Amikor II. Géza királyunk szászokat telepített ide, még Kozdnak nevezték a települést. A tatár pusztítás után már Kőhalom néven született újjá, és okulásul vára is épült, de hiába. 1421-ben már a törökök dúlták fel. A 16. században újra megerősítették, de 1661-ben a török megint bevette. 30 év múltán felszabadult, majd a helyreállított erősséget hamarosan már a kurucok kezén találjuk. Aztán elvesztette hadi jelentőségét, elárvult, csak a legendája él tovább elevenen.
Isten háza mellett európai és magyarországi támogatások segítségével, és persze önkéntes munkával egy közösségi teret és ingyenes diákotthont is működtet az egyház, amely a Kőhalom-vidéki szórvány közösség megmaradását szolgálja. Kőhalom központjában nemcsak a régi evangélikus templomot érdemes megnézni, de a hazai régészet legnagyobb hatású alakjának szülőházánál is illik megállni egy pillanatra. Azt is őrzi a helyi emlékezet, hogy László Gyula még kisgyermekkorában a kőhalmi vár falai között kutakodva döntötte el: a régészet lesz a hivatása.
Legendák nyomában induljunk tovább Szászfehéregyházára, amelynek alapítói székelyek voltak. Ők építették az első román kori templomot is, amely helyére a betelepült szászok a 15. században egy új erődtemplomot emeltek. Ha ránézünk a hófehér falakkal ragyogó gótikus csodára, hamar magyarázatot kapunk a település nevére. Lám, azért Erdélynek erre az eldugott szegletére is jutott annyi figyelem, hogy a világörökség része legyen.
A szászok kivándorlása után ez a település is elnéptelenedett, ám hagyományos szász faluképének egy részét, Károly walesi herceg támogatásával, sikerült megmenteni. Az angol trónörökös 2006-ban előbb egy házat vásárolt itt, majd alapítványa több hagyományos szász ház homlokzatát is felújíttatta. Itt legalább módunk van elképzelni, hogyan is festettek fénykorukban Kőhalomszék szász települései. Itt zárul kőhalomszéki utazásunk, de ne fordítsunk még hátat ennek a szépséges tájnak. Lesz még dolga a Hazajárónak idelent, az Olt mentén.
