Ködfátyolos természetjárás a Korponai dombság nyúlványainál
Mozaikdarabonként rakjuk össze azon mesterművet, melyet szimplán Felvidéknek hívnak. Hosszú, fáradságos munka, ami éveken át fog tartani, de annál felemelőbb érzés lesz, ha minden szegletébe eljutunk. S mi fog történni, ha netán a lista végére érünk? Nincs szükség bánkódásra, hiszen ahol egy út véget ér, ott kezdődik egy másik. Indulhat legfeljebb az egész elölről. Az a helyszín, amelyhez akár másodszor vagy többször jut el emberfia, mindig más-más arcát mutatja.

Utazásaink origója, világlátásunk kútfője a végtelen honismeret és a genius loci vadászata. Helyezzünk el egy újabb kisebb mozaik darabot a nagy felvidéki kirakósban. Fagyos leheletek közepette koptassuk túrabakancsunkat a Korponai dombság nyúlványainak téli, ködfátyolával borított miliőjébe.
Anno érsekújvári utazótársammal gurultunk ki a lakás melegéből, bele a télies időbe. Fókuszunkat a Korpona (Krupina) városa alatt megbúvó bozóki vár (Kláštor Bzovík) felé irányítottuk. Elkélt a téli sapka és a réteges öltözet, mivel a sarokbástyás várromnál csípős hideg fogadott minket. Nyújtózkodás, majd szippantás a friss levegőbe és mehetett a várrom bejárása. Az egykori Hont vármegye eme szegletében áll régi idők néma tanújaként az egykori premontre-i monostorból büszke törökvédő erőddé lett várrom.
A bozóki várrom sarokbástyái eléggé jó állapotban fennmaradtak. Szilárd négyszög alakban, rendezett falaival impozáns látványt nyújt. Az erődítményen és a bástyákon kívül a hajdani kolostor romjai és az eredetileg román stílusban épült templom egy része maradt meg a várudvaron.
A helyszínt körbelengi egy megfoghatatlan középkori misztikum. A végtelen csendet, amit ott megtapasztaltunk, szinte vágni lehetett, mint a ropogós kenyeret.
A téli időszakban délután négy után legfeljebb a sötétben bújócskázhatunk, így csipkedni kellett magunkat, hogy győzzük a betervezett többi helyszín meglátogatását.
Áthaladván Bábaszék (Babiná) mellett, Dobronya váránál (Hrad Dobrá Niva) kötöttünk ki. A várom az egykori Zólyom vármegyéhez tartozott. Hát, nem sok maradt belőle. A történelem szépen széthordta. Valószínűleg a tatárjárás után épült a 13. század második felében. Elsődleges célja a kereskedelmi útvonal védelme volt, mely Zólyomtól déli irányba húzódott. Mivel katonai jelentősége egy idő után nem volt, lassacskán pusztulásnak indult. Falai egy részét a közeli falu lakói hordták el építkezéseikhez. Azért a panoráma itt is eladja magát és jóféle képeket lehet összekattintgatni. Kiépített lépcsőn át lehet feljutni a még megmaradt várromhoz és onnan könnyen belebambulhatunk a messzeségbe.
Innen már visszaút volt haza, de azért még belefért pár impulzus a napba. Gondoltuk, a Tarisznyavár őrtoronynál (Strážna veža Vartovka) még utoljára nézelődünk egy jót, de a köd ezt másképp gondolta.
A táj nettó szürkületbe burkolózott, ráadásul sűrű köddel tarkította az összképet. Azért az őrtoronyhoz odataláltunk, mert méreteivel azért mutatta magát, de a kilátóból legfeljebb a képzelőerőnket hívhattuk segítségül.
Sokat végül nem időztünk itt és a gyomor is jelzett, ideje lenne vele is foglalkozni.
Utolsó helyszínünk végül Szebellében (Sebechleby) zártuk. Gusztusosan berendezett pizzéria egy tájházban? Hát a helyiek ezt a kihívást könnyen megugrották. Nyilván ne nápolyi kaliberű pizzákra számítsatok, de legalább az alapanyagot nem spórolták ki, megpakolták rendesen, és még a pincércsajok is szemrevalóak voltak.
Egynapos honismeretünk az egykori Hont és Zólyom vármegyék határánál ezzel véget ért. A Selmeci-hegység keleti lejtőinek hűsítő szele fújt minket vissza Érsekújvárba.
