Klapka, a legendás tábornok
Kedves barátom, Klapka! E megszólítással kezdte a vele pertuban álló Görgei Artúr altábornagy 1849. augusztus 18-i levelét, amelyet Nagyváradon, orosz fogságban írt. Fontold meg, mit tehetsz és mit kelljen tenned! – javasolta Komárom parancsnokának, aki megfogadta a jó tanácsot.
A Duna Gibraltárja feltételekkel adta meg magát: védőserege amnesztiát kapott, és Bécs ötszázezer forint értékben váltott be Kossuth-bankókat. Születésének kétszázadik évfordulóján a legendás tábornokra, Klapka Györgyre emlékezünk.
Temesváron született 1820. április 6-án. Apai ágon katolikus, morva felmenőkkel rendelkezett, édesapja a város polgármestereként és országgyűlési képviselőjeként ténykedett. Édesanyját hamar elveszítette.
Már gyermekkorától érdekelte a katonaság, pedig papnak szánták. Kecskeméten és Szegeden végezte el a gimnáziumot, a német és a latin mellett megtanult magyarul is. Katonaiskolai ideje alatt „egy Ruff nevű öreg nyugalmazott főhadnagynál laktam, kinek kicsiny, de válogatott művekből összeállított katonai könyvtára volt. (...) E könyvtárat egészen végigolvastam. (...) Midőn 1838-ban búcsút vettem tőle, az öreg Ruff úgy vélekedett, hogy derék tisztté képezhetem magamat, ha tudvágyamat a jövőben is ugyanakkora buzgósággal igyekezendem kielégíteni. Jóslata nem maradt tán egészen teljesedetlenül” – írta emlékirataiban.
Hadapródként Bécsben kezdte meg a szolgálatát a 2. tüzérezrednél, majd a bombász-karnál. A Magyar Nemesi Testőrség soraiba 1842 tavaszán került mint Temes vármegye delegáltja, hadnagyi rangban. Testőri szolgálatát követően a német-bánsági 12. határőr-gyalogezredhez vezényelték. Ekkoriban keresett Lahore uralkodója katonai tanácsadókat, így Klapka is a messzi keletre készült. Főhadnagyként lépett ki a hadseregből 1847-ben, de az 1848 tavaszi események hatására úgy döntött, hazájának nagyobb szüksége van rá, és itthon maradt.
Májusban előbb Erdélyben járt hivatalos úton, hogy felmérje a székely határőrség Magyarországra vezénylésének lehetőségeit. A veszprémi 6. honvédzászlóaljjal került a Délvidékre, ősszel Felső-Magyarországon ténykedett, majd novemberben a bácskai hadtest vezérkari főnökévé nevezték ki. December végén a Hadügyminisztérium táborkari osztályára került, ahol részt vett a honvédsereg Tisza mögötti összpontosítására irányuló haditerv kidolgozásában. Szédítő gyorsasággal jutott feljebb a ranglétrán, július 13-án századosként kezdte honvédtiszti karrierjét, s 1849. január 1-jén már ezredessé, április 1-jén vezérőrnaggyá léptették elő.
Jókai Mór naplójában kissé idealizált képet festett róla, amikor leírta, hogy 1849. január elején „a kormány (...) Klapkát kínálta meg a felső-tiszai sereg vezényletével, akkor még névtelen fiatal tisztet, de akinek legelső szavaiból ki lehete ismerni: hogy aziránt, amit tenni akar, tiszta öntudata van. Csak azon föltét alatt vállalta el a vezérséget: ha megengedtetik neki minden tisztet, akit gyöngének talál, helyéről elmozdítani, s mindenkit személyválogatás nélkül főbe lövetni a legkisebb kötelességmulasztásért. A kormány helybenhagyta kívánságait.” Sikerrel tartóztatta fel Tokaj térségében a félszemű gróf Franz von Schlik altábornagyot, aki hadtestével Debrecenbe akart eljutni. Nem csoda, hogy Kossuth már 1849. január 27-én így írt neki: „Isten áldja meg ezeredes urat, kérem, legyen meggyőződve, hogy rég örvendettem úgy valaminek, mint annak, hogy szerencsém volt önt megösmerhetve, a hazának önben oly seregvezért adhatni, ki a nemzet hálájára máris oly nagy érdemeket szerzett.”
Gróf Henryk Dembiński altábornagy kápolnai csatavesztése után a tiszafüredi tiszti zendülés egyik vezéralakjaként volt része a fővezér eltávolításában. Az I. hadtest parancsnokaként dolgozta ki azon haditervet, amelyet tavaszi hadjárat néven ismerünk.
Merész elgondolása óraműpontossággal határozta meg a magyar fősereg hadtesteinek tevékenységét, ám olykor homokszem került e szerkezetbe, ugyanis Klapka nem tudott mindig kellő eréllyel parancsolni embereinek. Ez történt Tápióbicskénél. Görgei Artúr emlékirataiban jegyezte meg, hogy az isaszegi csatában, miután a hátráló Klapkát maga állította meg és utasította a harc folytatására, a jobbszárnyon álló Damjanich tábornokhoz sietett. „Én Damjanichot azzal iparkodtam csillapítani, hogy Klapka megint előrenyomul; de úgy látszott, az ő Klapkába vetett bizalma – mely már Tápióbicskénél megingott – most már végképp odaveszett. – Mit ér a Klapka előrenyomulása? – kiáltotta Damjanich. – Ha egy részeg honvéd megint szédülésről panaszkodik, ha egy másik megint fölrántja a tölténytokját, Klapka tüstént újra jajveszékelni kezd, hogy zászlóaljai holtra fáradtak és nincs töltényük; azzal aztán megfordul, és engem megint cserbenhagy.” Vácnál elkésett bekerítő hadmozdulatával, de Nagysallónál és Komáromnál már derekasan helytállt.
Kiérdemelte a katonai érdemjel 2. és 3. osztályát is.
Május végéig Görgei helyetteseként működött a Hadügyminisztériumban, majd a Feldunai hadsereg élén. A Vág-menti hadműveletekben a Csallóközben operált, de nézeteltérései adódtak a Központi Hadműveleti Iroda vezetőjével, Bayer József ezredessel. A második komáromi csatában a balszárnyat vezette, és visszavette a császáriaktól Szőnyt. Miután július 2-án Görgei súlyosan megsebesült, átvette a parancsnokságot, de tétlen maradt július 11-éig, amikor sikertelen próbálta áttörni a császári fősereget.
Görgei ekkor indult meg Vác felé, miközben Klapka a II. és VIII. hadtestekkel Komáromban maradt. Az aktív védelemre csak később szánta el magát: július 30-án és augusztus 3-án törte át a császári ostromzárat, egészen Győrig jutott. Csak ideiglenesen keltett zavart a Dunántúlon, akciója nem volt hatással a főhadszíntér eseményeire. Ismét bezárult az ostromgyűrű Komárom körül, amelynek parancsnoka hosszas tárgyalások után ráállt a kapitulációra. A várőrség amnesztiában részesült, és a kincstár félmillió forint értékben váltott be Kossuth-bankókat.
Klapka több tiszttársához hasonlóan a száműzetést választotta.
Svájcban lelt otthonra, és a bankároskodó „komáromi oroszlán” a magyar emigráció meghatározó alakjává lépett elő: 1859-ben tagja lett a Magyar Nemzeti Igazgatóságnak, bábáskodott az olaszországi Magyar Légió megszületésénél. 1866-ban pedig a poroszországi Magyar Légió élén tört be Trencsénbe, ám nem robbant ki újabb forradalom, mert a nemzet az uralkodóval való kiegyezést kereste. 1868-ban tért haza, a honvédegyletek elnöksége mellett ország-gyűlési képviselőként is munkálkodott. Az 1870-es években vonult vissza, de az orosz–török háborúban még kikérte tanácsait a Porta. Budapesten halt meg 1892. május 17-én. Emlékét a róla elnevezett induló is hirdeti, amelyet Egressy Béni szerzett 1849-ben.
Első monográfusa, Lengyel Tamás 1936-ban így jellemezte: „Mint ahogyan emlékiratai is mutatják: Klapka nem volt határozott jellemű ember. Az emberek és események nagy hatással voltak rá, és szabadságharci, valamint későbbi szereplése mutatják azt, hogy gyakran egyéni érvényesülési vágyból kalandos politikai vállalkozásokba is belement. – Szabadságharci szereplésének elején teljes mértékben radikális-republikánus, de akkor, amikor úgy látszik, hogy Görgei csillaga kel fel, megváltoztatja a politikáját, s a békepártiakhoz csatlakozik. – Az emigráció alatt szintén nagymértékben befolyásolt viselkedését személyes érvényesülni vágyása, és sokszor veszélyes helyzetbe hozta a nemzeti ügyet meggondolatlan tetteivel. Személyes sikerei elbizakodottá tették, s emiatt az emigráció folyamán szinte mindegyik vezető emigránssal rossz viszonyba került. (...) Kétségtelen az, hogy Klapka – úgy is, mint hadvezér, úgy is, mint politikus és emlékíró – nagy hibákat követett el, de ezeket a hibákat ellensúlyozták katonai sikerei a szabadságharc folyamán és politikai sikerei az emigrációban. A nemzetközi emigrációval való kapcsolat megszerzése és kimélyítése legfőképpen az ő érdeme volt, s ha sokszor kalandos tervekbe is belement, mégis Kossuth mellett ő volt az, aki a független Magyarország ügyéért a legtöbbet tett.”
(Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/14-es számában.)
