Keresztül Oroszországon
Miért utazik valaki 9300 kilométert keresztül a világ leghatalmasabb országán a Transzszibériai vasút vonalán éppen akkor, amikor az az ország háborúban áll (még akkor is, ha azt ott hivatalosan különleges hadműveletnek nevezik)? Persze nyilván kérdezhetnénk azt is, hogy a hegymászó miért mászik hegyet? A kérdés – még ha a hegymászó szemszögéből értelmezhető is – teljesen felesleges. Jelen esetben azonban a komfortzónából való kilépésen, a tűréshatár próbatételén és a páratlan élmények átélésén túl volt egyéb ok is, hogy Kövér László másodmagával belevágott a 25 napos útba.
Az MCC dunaszerdahelyi központjában a múlt héten rendezett eseményen a közösségi hálón is népszerű utazó rögvest leütötte a magas labdát, mi szerint az, aki azt remélte, hogy a Magyar Országgyűlés házelnöke látogat a helyszínre, bizonyára csalódott lesz.
A poén meg is adta az előadás alaphangulatát, amelyet László az utolsó percig szinten tudott tartani, ergo egy kiváló mesélőt is kaptunk személyében. Ennek ellenére mégsem kísérelem meg mondandóját összefoglalni, egyrészt azért sem, mert nem egy története arra a gazdag képanyagra támaszkodik, amelyet az előadás során bemutatott, másrészt pedig az utazás szárazon, kronologikusan leírt folyama még ezekkel – az amúgy képek hiányában leírhatatlan – történetekkel sem közelítené meg azt a színvonalat, amelyet az élő történetmesélés varázsa és László stílusa képvisel.
Aki sztorikat szeretne hallani, javaslom, menjen el László előadására, vagy kövesse a világhálón valamelyik csatornáját, s garantáltan jobban jár.
Kövér László a Debreceni Egyetemen tart kurzusokat és az MCC középiskolás programjának vezető oktatója, a környezet- és természetvédelem témakörében vannak előadásai, workshopjai, kollégáival pedig nemzetközi tanulmányutakat szervez. Ezenkívül feszegeti az MCC-s növendékek komfortzónáját, ugyanis többnapos nomád kenutúrákat is szervez számukra. Doktoriját a dolmányos varjú kutatásából szerezte, és nemrég tért haza egy három hónapos tanzániai misszióról.
S most végre derüljön fény oroszországi utazása igazi céljára is. 2023 júliusában egy kedves barátjával közösen vágott neki a nagy útnak. Nemcsak kalandvágyból, és nemcsak azért, mert szeret utazni, hanem a történetnek családi vonatkozása van. Dédnagyapját ugyanis az első világháborút követően elhurcolták keletre, egészen Vlagyivosztokig, ahonnan nagy szerencsével végül két év után hazajutott. Az ő történetét nagyapjától ismeri, aki 97 évet élt, és akinek megígérte, hogy a dédapjának emléket állítva elmegy oda a „világ végére” (Vlagyivosztokba), és küld neki onnan egy képeslapot.
Mivel a Covid idején nem nagyon kísérelhették meg az utazást, így elhalasztották, de akkor még nem sejtették, hogy 2023-ban már háború lesz. Vízumot sem volt egyszerű szerezni, hát még vonatjegyeket. Oroszország területére is kerülő úttal tudtak csak beutazni. A szankciók miatt természetesen a hitelkártyát és a mobilos alkalmazásokat is el lehetett felejteni, de László beszámolója szerint amúgy minden flottul működne, és
aki arra gondol, hogy olyan végtelen nyomor van az országban, mint a XX. században, az hatalmasat téved.
László és társa a vonalon természetesen nem a Transzszibériai Expresszel utazott, hanem mivel szerettek volna nagyot szippantani az orosz életérzésből, így gyakran másod-, sőt harmadosztályon utaztak a vonalon közlekedő személyvonatokon.
Sok sztereotip kép alakult ki az emberekben az oroszokról, amit László igyekezett megcáfolni, ugyanis ő teljesen mást tapasztalt, mint amilyen a legnépesebb szláv nációról általánosan kialakult kép.
Érdekes módon a vonalon vodkásüveget csak egy alkalommal láttak, s a fotók némileg alá tudták támasztani az olyan megfigyeléseket, hogy még a harmadosztályon is nagy a tisztaság annak ellenére, hogy ott egy vagon teljesen nyitott, azaz nincsenek kupék, csak fekvőhelyek, így gyakorlatilag mindenki éjjel-nappal egy légtérben utazik. Lopások gyakorlatilag nincsenek és az emberek nagyon segítőkészek, bár a vonatjegyet alaposan megnézi az ellenőr.
Lászlóék a vasútvonal mentén minden fontosabb állomáson eltöltöttek néhány órát, esetleg egy éjszakát. Mindössze egy alkalommal szálltak meg hotelben, amikor nem tudtak ingyen szállást találni az arra szolgáló, Oroszországban is működő internetes platformon vagy ismerőseik által. A Bajkál-tó környékén több napot is eltöltöttek, és az egyik szállásadójuk barátja még egy titkos menedékház koordinátáit is megadta nekik, amelynek elérése az utazásuk talán legnagyobb élménye volt. Végül természetesen Vlagyivosztokba is eljutottak, ahol megíródott az a bizonyos képeslap is...
A visszautat már repülővel tették meg, de céljukat teljesítették, László némi elégtételként pedig önként jutott el oda, ahová dédapját még kényszerből vitték. Az élménydús és tartalmas beszámolóért természetesen vastaps járt, és ha a közönség nem is tudta teljes mértékben átélni azt, amit Lászlóék átéltek és éreztek az utazásuk során, abban biztos vagyok – legalábbis magamból kiindulva – , hogy ők sem unatkoztak.
