Kellett egy konzervatív, nemzeti lap a Felvidékre - Nagyinterjú Kövesdi Károllyal
Nemrégiben ünnepelte 70. születésnapját Kövesdi Károly költő, újságíró, a MAGYAR7 alapító lapszerkesztője, hetilapunk főmunkatársa. Bölcsője egy gömöri zsákfaluban, Mellétén ringott, Tornalján és Rimaszombatban tanult, a csehszlovákiai magyar sajtó több jelentős orgánumában is dolgozott, de volt nyomdai korrektor is. A rendszerváltás a legszebb éveiben érte, a MAGYAR7 indulása már nyugdíjaskorban, de fiatalos lendülettel állt oda a kormányhoz. A mai napig hírek böngészésével kezdi és zárja napját, és még sok mindent szeretne megírni.
A MAGYAR7 karácsonyi számában érzékletesen írsz a mellétei faluközösség fokozatos felbomlásáról. Születésed idején a Murány-parti kis zsákfalu már túl volt az 1945–1948 közötti időszak, illetve a szövetkezetesítés traumáin, ezekkel gyermekként legfeljebb ha elbeszélésekből találkozhattál. Melyek az első gyermekkori emlékeid Mellétéről?
A kitelepítés és a deportálás a falumat szerencsére nem érte el, a szövetkezetek már megalakultak. Mire eszmélkedőkorba kerültem, lezajlott minden nagy változás. Így utólag visszagondolva furcsa, skizofrén helyzet lehetett. Édesapám akkor vett traktort, amikor már nem kellett volna, mert egy hónap múlva be kellett szolgáltatnia. Elvették az emberektől a földjeiket, s ezzel a paraszti életre épülő életformát, kultúrát is. Felforgatták és szétverték a faluközösségeket. Iskolában például a Micsurin-kertben tanította a tanító bácsi, hogyan kell a kukoricát elvetni, amit nekünk generációsan már tudnunk kellett volna, és persze tudtunk is. Bár nem tudom, mi mért nagyobb csapást a faluközösségre, a szövetkezetesítés, vagy a televízió megjelenése…
Édesapád géplakatos, édesanyád szövetkezeti munkás volt. Így első hallásra nem a legideálisabb rajt az irodalmi pálya felé. A szülői házból hoztad magaddal az irodalom szeretetét?
Sajnos hároméves koromban elhunyt, anyai nagyapám még korábban. Ezért is tartom fontosnak, hogy az unokáimnak legyen nagyapjuk, hogy az idő és a mese fonala ne szakadjon meg. A szüleim persze látták, hogy szeretek olvasni, így nem múlt el karácsony, vagy más ünnep anélkül, hogy könyvet ne kaptam volna. A természet mellett ezek határozták meg a gyermekkoromat. Nem kedveltem az iskolát, de kamaszfejjel végigolvastam szinte az egész világirodalmat.
Akkoriban még hároméves volt a gimnázium, te Tornaljára kerültél. Ma Tornalja környékét a kormány hivatalosan is leszakadó régiónak ismerte el, de enélkül is az volt. Alma matered is felszámolták néhány éve. Milyen volt a ma már nem létező tornaljai gimnázium a te idődben? Milyen impulzusokat kaptál ott?
Mellétén csak alsó tagozat volt, amely az összevonások idején megszűnt. Felső tagozatra Pelsőcre jártam, ott volt a központi iskola. Bár a falunk a Rozsnyói járásban fekszik, a szüleimnek azt tanácsolták, hogy a tornaljai gimnáziumba adjanak, mert az nívósabb. A tornaljai városkép összességében is jobb volt, a működő ipar, a munkalehetőségek és a gimnázium mellett mezőgazdasági középiskola is volt a városkában. Például Mikola Anikó is ott végzett. Bódi Bertalan magyartanáromat míg élek, nem felejtem. Hálával tartozom neki, az íráskészségemet ő hozta ki belőlem. Az egyik dolgozatomhoz azt írta, kis csiszolással irodalmi szintre emelhető, s ez meghatározónak bizonyult az irodalomhoz való hozzáállásomban. Nem túlzás azt mondani, abban az időben tanárlegendák tanítottak Tornalján.
Könyvelőként viszont nehezen tudlak elképzelni. Hogy kerülték a rimaszombati kereskedelmi felépítményibe?
A természet szeretete a nyitrai Mezőgazdasági Főiskola felé terelt. A tudásom megvolt hozzá, a szlovákkal viszont hadilábon álltam, így „helyszűke miatt” nem vettek fel. Ugyanakkor el akartam kerülni a katonaságot, ami két év múlva, a szakérettségi után csak utolért. A könyvelés nagyon távol állt tőlem, és soha nem is használtam az ott tanultakat, kivéve egy röpke időt, amikor a gömörhorkai papírgyárban dolgoztam néhány hónapig.
Egy rövid kitérő után Tornalján voltál könyvtáros, és elkezdtek megjelenni első verseid a Hétben, az Új Ifjúságban, később az Irodalmi Szemlében. Régiódból származik irodalmunk számos fontos alakja, említhetném Kovács Magdát, Bettes Istvánt, Cselényi Lászlót, Tőzsér Árpádot vagy Bárczi Istvánt is. Működtek valamiféle regionális irodalmi kapcsolatok?
A könyvtár, ahová a hivatalnoki munka elől menekültem, csodálatos hely volt. Mert mi lehet szebb annál, mint könyvek között dolgozni? Ráadásul olyan barátokra leltem, mint az ott élő Bárczi István és Kovács Magda. Pistának személyesen is sokat köszönhetek. De én mindig afféle irodalmi életen kívüli alak voltam.
Viszont erre az időre tehető, amikor végleg eljegyezted magad az újságírással.
H. Mészáros Erzsébet, a Nő című hetilap főszerkesztője invitált riporternek. Örültem a lehetőségnek, de miután leutaztam Pozsonyba, pár nap alatt kiderült, hogy a kiadó Živenának nincs szabad státusza. Így csalódottan visszatértem Gömörbe. Pár nap múlva felhívtak, hogy a Szabad Földművesbe keresnek embert. Ez a vidéken népszerű hetilap volt egyébként a csehszlovákiai magyar írók süllyesztője, irodalmunk jelesei közül sokan dolgoztak ott hosszabb-rövidebb ideig. Akkor, fiatalon és naivan azt gondoltam, az újságírói lét több szabadságot biztosít, és több időm marad az írásra is. Hát ez nem így volt. Egyrészt komoly mennyiségi normák voltak, amelyeket teljesítenünk kellett, másrészt a témaválasztást is a szocialista-kommunista ideológia szabta meg, a főszerkesztő döntötte el, ki mivel foglalkozzék. Abban az időben az egyik fő műfaj a mára a szlovákiai magyar sajtóból sajnálatos módon kiveszett riport volt. Itt is és később az Új Szóban is többen jártunk riportutakra, volt, hogy egy hétre is. Ezek között persze sok kötelező feladat is volt. Például amikor egy tejüzem szocialista munkabrigádjának terveiről kellett írnom, háromszor is megkerültem a gyárat, mire sikerült rávenni magam, hogy bemenjek. Az a generáció, amelyik a mai videóriportokon és élő bejelentkezéseken szocializálódik, nehezen értheti meg, hogy abban az időben még hangrögzítő eszközünk sem volt, noteszbe jegyzeteltünk. Riportozni egyébként szerettem, de az ideológiai elvárásnak nem tudtam megfelelni. A Szabad Földművesből végül eltanácsoltak, s rövid csemadokos kitérő után hívtak az Új Szóhoz.
Az internet előtti világ a mai kor embere számára felér egy időutazással, hisz a hetvenes évek újságírói dohányoztak a szerkesztőségben, gépírónőnek diktálták az anyagaikat, melyek aztán több kézen, köztük a cenzorén is átfutottak. Milyen volt akkoriban a szerkesztőségi élet?
Próbáltam a kultúra felé elmozdulni, de nem nagyon engedték. Amikor például Sütő András egyik könyvéről írtam recenziót, Szarka István főszerkesztő elvtárs behívatott, és kérdőre vont, mi köze magának a romániai magyar irodalomhoz? Nem ez a dolga! A számtalan ideológiai megkötöttség nagyon nyomasztó volt. Hozzáállásomat a lapvezetés nem nézte jó szemmel. Egyszer riportútról tértünk vissza Gyökeres Györggyel, amikor a szerkesztőség portása azzal fogadott: Gyökeres elvtárs bemehet, magát viszont nem engedhetem be, Kövesdi elvtárs, mert ki van rúgva. Csak annyi időre engedtek be, hogy kiürítsem a fiókjaimat.
Ez viszont időben egybeesett a Megközelítések antológia megjelenésével, mely elvben a debütöd lett volna, de végül, az antológia kiadása körüli hercehurca miatt, első versesköteted, a Romvárosi beszélgetés hamarabb jelent meg. Ez 1980-ban, 27 éves korodban látott napvilágot. A kritika felrótta a kötetet átható rossz hangulatot. Az akkori lelkiállapotod lenyomata ez a kötet?
Furcsa paradoxon ez, ami csak a rendszerváltással vált számomra utólagosan értelmezhetővé.
Előtte viszont az embert, a lelket gúzsba kötő, rothadt rendszer nyűgei nyomasztottak. Sosem ítéltem el azokat a kollégákat, akik újságíróként egy életen át kompromisszumok sorozatában éltek, de én erre képtelen voltam. Valószínűleg ez a hangulat hatja át az első és a második, Éjféli elégia című kötetem verseinek nagy részét. Azért mondtam, hogy paradoxon, mert miközben nyomdai korrektorként a szakmai hierarchia legaljára kerültem, az akkoriban már az irodalomból kiebrudalt Koncsol László és egy sereg, korrektorságba száműzött szlovák értelmiségi mellett, a magánéletem boldog volt. Mács József lányával, Tündével kötöttem házasságot. Ő egyébként a Csemadoktól (apósom munkaadójától) olyan kádervéleményt kapott, hogy nem tanulhatott tovább, pedig régész szeretett volna lenni. Ő is áldozata lett a hatvannyolc utáni tisztogatásnak. De nagyon boldogok voltunk, 1980-ban született meg a fiunk, és akkor jelent meg az első kötetem.
A rendszerváltás is a nyomdában ért?
Az már az Új Szó szerkesztőségében, ugyanis 1989 tavaszán visszahívtak a szerkesztőségbe, a kulturális rovathoz, amelynek vezetője voltam pár évig. 1989 novembere után mámorító érzés volt, hogy valóban mindent le lehetett írni. Voltak hangok, amelyek már az elején figyelmeztettek, hogy a magyarok számára az idilli állapot nem fog sokáig tartani. Sajnos, úgy is lett. A rendszerváltást követően nagyon hamar előtört a szlovák nacionalizmus, azután már más volt a helyzet országos szinten is.
És a szerkesztőségben?
Természetesen, miután megszűnt a tsz-ek számára a kötelező előfizetés, a példányszám is nagyot esett. A lap is kereste az útját, francia, német tulajdonosok jöttek-mentek, akik végképp nem a felvidéki magyarság, hanem a saját gazdasági érdekeiket próbálták érvényesíteni. Miklósi Péter után az akkor még újság formátumú Vasárnapi Új Szót vezettem öt évig, majd a magazinná vált Vasárnapnál maradtam, igaz, már szerződéses viszonyban. Nyugdíj előtt tíz évvel ugyanis kiraktak minket vállalkozónak.
Nyugodtan horgásztál, amikor megtalált az akkor induló MAGYAR7 megkeresése. Károly herceg is 67 évesen kezdett uralkodni, de te miért mondtál igent 64 évesen egy nagyon szigorú rendszer szerint zajló, nyomdai és kiszállítási határidőkhöz kötött, hétvégi munkavégzést is igénylő feladatra?
Négy és fél év lapszerkesztés után léptél hátrább. Nem a korod miatt, mert aki ismer téged, tudja, hogy sok fiatal megirigyelhetné a lendületedet.
Igen, hetvenévesen az ember nem tudja, mennyi van még hátra. Hiányoztak a 200 kilométerre élő unokáim, akiket csak időnként láthattam, hétvégén pedig a lappal kellett foglalkoznom. Egy idő után úgy éreztem, több időt szeretnék velük tölteni. Hosszan érlelődött bennem az elhatározás, mert nagyon szerettem a munkámat, a szerkesztőséget. De a feleségemmel végül úgy döntöttünk, pozsonyi létünket feladva, közelebb költözünk az unokákhoz. Ez elég jól sikerült, mert 200 helyett most négy kilométerre lakunk tőlük, így sokkal inkább be tudunk kapcsolódni a család életébe.
Mivel telnek a hetvenéves Kövesdi Károly napjai?
A reggeli kávé mellé először elolvasom a híreket.
Telefonon vagy laptopon?
A lapokat, folyóiratokat vásárolom, de a híreket laptopon olvasom. Megvannak a kedvenc portáljaim, amelyek nélkül nem indulhat a nap. Utána reggelizünk, majd olvasok, írok, levelezek, folytatom az életem ott, ahol Pozsonyban megszakadt, az ötezer könyv között. Olykor bemegyünk Pestre egy-egy kiállításra, bemutatóra, a hétvégéket az unokákkal töltjük, leginkább kirándulunk.
Tavaly decemberben jelent meg Visszakapott szavak című, válogatott és új verseket tartalmazó köteted. Előtte viszont sokáig hallgattál, 2003-ban adtál ki utoljára verseskötetet.
Az újságcikkeken kívül mit írsz mostanában?
Most novellákkal van tele a fejem. Bár nem szokványos 70 évesen új műfajban jelentkezni, de van ellenpélda: egy szlovák barátom 80 évesen adta ki az első verseskötetét. A szülőfalum történetéről is sikerült rengeteg anyagot felhalmoznom, azt is fel kellene dolgozni, s mert nem vagyok történész, meg kell találnom a módját, hogy nyúljak ehhez az anyaghoz. Az unokáimmal van egy mesefolyam, melyet évek óta közösen szövünk szombat esténként, ezt is szeretném kötetbe foglalni. Ennek hamarosan nekiülök. Néha versek is megszólalnak bennem. Lehet, hogy párhuzamosan fogok több mindent írni. Így hetvenévesen nem tudom, az ember mennyire tervezhet. De nem rendezkedem be unalomra.
Megjelent a Magyar7 2024/3.számában.
