Kárpátaljai magashegyek és koronavárosok vonzásában

Már többször látókörünkbe került az Északkeleti-Kárpátok külső flis vonulatában a Máramarosi-havasoknak ez a magával ragadó bérce. 2017 májusában vettük is a fáradságot, hogy nekiveselkedjünk a Gorgánok gerincének, amelynek völgyei a galíciai oldalon hosszan ereszkednek a Kelet-európai-síkvidékre, míg a Kárpát-medencébe induló folyói már a belső flis vonulatokat kerülgetik.

Nehéz út várt ránk, nemcsak a meredek hegyoldalak miatt, hanem azért is, mert a Gorgánok annyira elhagyatott, hogy vadonját csak a legelvetemültebb turisták járják. Aki viszont felmerészkedik a kőtengerekkel és áthatolhatatlan törpefenyvesekkel terített vonulataira, lépten-nyomon régi határköveket, lövészárkokat és háborús történeteket kap útitársul.

Kőrösmezőről a Fekete-Tisza völgyén kapaszkodtunk fel az Aklos-hágóig, majd onnan az egykori csendőrösvényen másztuk meg az 1788 méter magas Bratkovszkát. Innen az enyhén hullámzó kárpáti főgerincen indultunk tovább, aztán eljött az is, amire számítottunk, de nagyon nem vártuk: a Gorgánok hírhedt havasi törpefenyőinek néhol áthatolhatatlan rengetege, ami nem ismer se ösvényt, se turistát. Az esővel megspékelt kemény körülmények igazi kihívás elé állították a stábot, mégis volt ebben a kalandos túrában valami, ami nem hagyta kedvünket szegni: még este el kellett érnünk az 1065 méter magas Pantyr-hágót, azt a helyet, ahol az első világháborúban honvédjeink vérüket adták a hazáért.

Itt vertünk sátrat, majd másnap hamar átértünk az egykori Tarac-hágóba, amit ma már a nagy háború után Légiós-hágónak neveznek. A lövészárkok maradványai és a fémkereszt is azokról az időkről mesél, amikor a nagy háborúban a Lengyel Légió 2. brigádja harcolt itt a Monarchia oldalán. A Légiós-hágóból kőkemény meredek emelkedő vitt a Taupisz tömbjére. Itt is megtapasztaltuk, hogy a Gorgánok messziről talán egységes gerincnek tűnhet, de valójában több, vízfolyások szabdalta tömbből áll, amelyek között bizony komoly szinteket kell leküzdeni. Ezen a részen már a jelzések, táblák aktívabb turista életről tanúskodnak. Kárpátalján Trianon után az állami támogatású Cseh–Szlovák Turista Klub fektetett komoly munkát a hegyek feltárásába.

Itt értük el a bevezetőben említett Pereniz-hágót, ahol nem volt tehát kérdés, hogy erre a túrára a Szivula meghódítása teszi fel a koronát. Tetejéről aztán nemcsak a naplementében gyönyörködhettünk, hanem Kárpátalja majd´ minden hegységének látványában. Az már más kérdés, hogy a csúcsról 5 órát ereszkedtünk Királymező felé, míg el nem értük a felmentő sereget egy platós UAZ formájában, amely végül elvitt bennünket a szállásra.

Sok idő nem volt pihenni, reggel 8-kor már a Kraszna-havasra zötykölődtünk felfelé, de természetesen az 1400 méter magasan hullámzó gerincet már gyalogosan túráztuk végig. 2015 telén már jártunk ebben a hegységben, most újra eljöttünk, hogy tavasszal is megismerjük a Nagy-ág és a Tarac völgye között húzódó flisből felépülő vonulat déli oldalát.

A Kraszna-havas előterében, a Felső-Tisza-vidéken a máramarosi koronavárosok történelme a szabadságjogokért való folytonos küzdelmekről szólt. A szovjet időkkel végleg elvesztek a kiváltságok, de a vidék zsibbadt tagjaiba lassan újra vér áramlik, hála azoknak a honfiaknak, akik Kölcsey szelleméhez hűen „hatnak, alkotnak, gyarapítanak, hogy a Haza újra fényre derüljön”. Ennek szellemében térképeztük fel Visk és Huszt magyar kultúrtörténeti emlékeit és magyar közösségeit is a hegyek meghódítását követően.

Az Avas és a Tisza közének ragyogó síkja ad otthont a neves koronavárosnak, Visknek. Visk mint ősi királyi birtok már 1329-ben városi rangot kapott, később a koronaváros Máramaros vármegye központja lett, s mint ilyennek, a jólét mellett a pusztulásban is volt része. A 20. századi háborúk megpecsételték a város sorsát, de a főtéren álló turulmadaras hősi emlékmű jelzi, azért Visk magyarsága még tartja magát. Ahogy máshol, úgy Visken is a magyarság bástyáit az iskola és a templom jelentik. Erődített temploma a 13. századból származik, 1524-ben lett Visk népével együtt protestáns.

A viski falusi turizmus fellendítésében nagy szerepe van az Ötvös családnak; ottjártunkkor 15 tagcsaládja volt a Viski Zöld Falusi Turizmusnak, amelynek keretében közel hatvan vendéget tudtak elszállásolni. Az egyesület Visk kulturális és szellemi örökségét is népszerűsíti. A viski népzene és néptánc a hírnevét főleg az innen származó Pál István Szalonnának és családjának köszönheti.

A máramarosi királyi uradalom egykori központja, Huszt neve a négy kiváltságos koronaváros – Hosszúmező, Visk, Sziget és Técső – kezdőbetűiből származik. A szász kereskedők, sóbányászattal foglalkozó magyarok és földműves ruszinok lakta város képe Trianon után, a csehszlovák fennhatóság alatt alaposan átalakult.

Akkoriban még Huszt lakosságának csaknem a fele magyar nemzetiségű volt... ma már sajnos nem az. Ha hihetünk a mondának, Huszt vára már a tatárjárás előtt állt. Állítólag Szent László építtette a kunok ellen. Mint királyi uradalmi központ, évszázadokon át erős védelmezője volt a környező hágóknak. Az elbukott kuruc szabadságharc után a császári helyőrség állomáshelye lett. Végzetét mégsem harcoknak, hanem egy 1766-os villámcsapásnak köszönheti. A magára hagyott vár falai azóta dacolnak a múló idővel.

Romjaitól letekintve, alattunk Huszt városa, azon túl a Tisza, mögötte az Avas hegyvonulata keretezi a látképet. Északra már az előzőleg bejárt Kárpátok belső vonulatai ölelik körbe a várhegyet. Ez a táj ihlette meg Kölcsey Ferencet is, amikor legendássá vált sorait papírra vetette:

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.

Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott

Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.

 

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!

Megjelent a Magyar7 hetilap 2. számában.