Karácsonyi ajándék az emlék is
„Régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében”, írja Fekete István.
Valóban így van, az ünnepekben benne vannak Ők is, a régi, szeretett emberek, akikkel nagyon sok éven keresztül együtt éltük át az év legszerethetőbb ünnepét. Ilyenkor nagyanyám volt a központ, ő volt az, aki az asztal körül tüsténkedett, s ő volt az is, aki az ajándékokat (amelyeket persze a Jézuska hozott), a kezünkbe „tündérkedte”. Nem voltak ájtatos karácsonyaink, inkább vidámak, hisz a nyolc felnőtt és a hat gyerek gondoskodott a hangerőről még akkor is, ha nem akarta. És nagyszüleim is, mint ahogy Fekete István írta, újra és örökké élnek „a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében”. Hiányukkal vannak jelen.
Nagyapám mesélte, hogy szülőfalujában, a gömöri Pelsőcön kisgyerekkorában, (úgy a harmincas években) karácsony estéjén nemcsak a kántálók jártak házról házra, de jöttek ám a cigánymuzsikusok is, nótákat, hallgatókat előadva, hogy még örömtelibb legyen a karácsonyeste, mert megszületett a Megváltó. Az emberek behívták és megkínálták őket, a családok sem zárkóztak be otthonaikba, hanem bekukkantottak egymáshoz. Az ajándék meg olyan volt, amilyen.
Nagyanyám pedig azt mesélte, hogy háború alatt sülttök-szeleteket akasztottak fel a fa ágaira, s ennek is örültek. A karácsony ugyanis a szívről szól, s így az emlékekről is. A régiek, az eltávozottak emlékéről. Bár nem ismerhették őket, az idő útján később érkező kis emberkék, a mostani gyerekek, a majdani felnőttek őrzik majd, s adják tovább a róluk szóló történeteket. S ez is csoda, mint maga az ünnep.
Márai Sándor írja:
Ozsvald Árpád költő nyilatkozta egyszer, hogy kisgyerekkora egyik karácsonyán, életében először egy narancsot kapott, s hogy az milyen örömmel töltötte el. A zsebében tartotta, a kezével simogatta, szagolgatta, sokáig nem merte megenni. Mert a csodát az ember nem hagyhatja csak úgy „elillanni”.
Zs. Nagy Lajos költő mondta el, hogy kisgyerekként a Zsély melletti Karikáspusztán élt a szüleivel. A karácsonyaik szépek voltak, bár szegényen éltek.
S ez az utolsó pár szó a lényeg: „az is nagyon szép volt”, mint írja, szép, csodás volt körülöttük a táj is, mert még nem volt villany sem a pusztán, s minden sötétbe borult, csak a hó világított. (Mellékszál: ennek kapcsán eszembe jut Móricz egyik novellája arról, hogy a parasztemberhez bevezették az áramot, s így világosság lett náluk a villany által. Örömükben a megszületett gyermeküknek a Vili nevet adták, a villany szó nyomán.) Visszatérve zsélyi költőnkhöz… Az egyik emlékezetes, csodálatos karácsony az volt gyerekkorában, amikor a barátaival elmentek az ablakok alá Mennyből az angyalt énekelni. Előtte, erre az alkalomra, sokáig fényesítette a cipőjét, pedig nagy hó volt akkor. Mint írja, mondta is neki az édesapja:
Nem tudom, most hogy is van… Vannak-e még vidékek, ahol ugyanúgy járnak mendikálni, kántálni (stb.), ugyanazzal a természetességgel, mint száz évvel ezelőtt? Talán igen… akadhat ilyen hely. Ide kívánkozik József Attila versének pár sora:
A színpadon látva a szokások megelevenedését is élmény persze, de gyerekként, természetes közegben átélni más lehetett. Tehát az ünnep „előhív” régi élményeket, egy kis szomorúságot is azok emléke nyomán, akik már nincsenek közöttünk. De az önfeledt gyermekkacagás, a boldog kis arcok elfeledtetik velünk, hogy az idő halad.
írta egyik szövegében Jókai.
S akkor még nem is említettem a fadíszítés kellemes (?) terhét, amikor „tornyos” fenyőfánkat még időben „felcicomázzuk”, hogy a gyerekek boldog pillantása legyen a bizonyíték: a Jézuska valóban megérkezett. Karinthy Frigyes nagyon-nagyon egyszerűen fogalmazta meg a lényeget:
