Kalandozás Alsó-Csallóközben
Kis-Komárom, Nagy-Komárom, Öreg-Komárom, Révkomárom, Észak-Komárom, Dél-Komárom… Leginkább Trianonnak köszönhetjük, hogy ennyiféleképpen meg kell különböztetni egymástól egy olyan várost, amit ugyan a Duna elválaszt egymástól, de valójában egy természetes egységet alkot. 1920-ban a kettészakított város elvesztette vonzáskörzetének felét, és stagnálásra ítéltetett.
Komáromról a kommunizmus idején az anyaországiaknak automatikusan a Magyarországhoz tartozó Komárom jutott eszükbe, és kevesen tudták, hogy az ősi Komárom a Duna túlsó oldalán fekszik. Sőt, ma is bőven akadnak olyanok, akik a felvidéki oldalon élőket komárnóiaknak nevezik, mikor átgurulnak az Erzsébet hídon, hogy Szlovákiában „zlatí bazsantot”, „horcsicát” és „párkit” vásároljanak. Ideje volt hát, hogy a Hazajáróban is egy kicsit rendbe tegyük a Komáromról való tudnivalókat, ezért 2016 nyarán Alsó-Csallóközbe terveztünk egy epizódot.
Azt már a rómaiak is felismerték, hogy a vidéknek stratégiai jelentősége van, ezért a Duna jobb partján építették fel Brigetiót, amely a Pannoniát védő limes egyik legnagyobb légióstábora lett, a bal parton pedig a mai Izsa község mellett Celemantia néven ellenerődöt hoztak létre.
A magyar honfoglalás után Ketel vezér kapta ezt a területet, kinek fia, Alaptoma a bal parton felépítette Komárom várát, amely Komárom vármegye névadója és első székhelye is lett. A XI. században a déli oldalon, a mai Csillagerőd területén jött létre Révkomárom, melynek lakói biztosították a Dunán való biztonságos átjutást a komáromi várba.
A török megjelenése után a Duna jobb partja elnéptelenedett, az északi Komárom pedig a királyi Magyarország végvárává vált. A város sikertelen török ostromára 1594-ben került sor, majd ezután kezdődött meg a komáromi erődrendszer fokozatos kiépítése. A török alatt újra és újra elpusztult és újjáépített déli városrész hosszú ideig az Újszőny nevet viselte, a közeli Szőny miatt.
A komáromi erődöket a haza felszabadulása után tovább erősítették, hogy aztán a napóleoni háborúk következtében kapjanak nagyobb szerepet. A franciák elől menekülni kényszerülő I. Ferenc király 1827–1838 között rendelte el a komáromi erődök megerősítését, valamint két új jobb parti erőd építését a koppánymonostori Homokhegyen (Monostori erőd), illetve a Nagyigmánd felé vezető út mellett (Igmándi-erőd), hogy Bécs bevétele esetén lehessen hova menekülni.
1848 tavaszán a vár az esztergomi nemzetőrök akciója következtében vér nélkül került magyar kézre. 1848 decemberétől az osztrákok folyamatosan ostromolták Komáromot, amit 1849. április 22-én mentett fel Damjanich János és Klapka György serege. 1849. április 26-án a határában zajlott a komárom-szőnyi csata, az első komáromi csata, amelynek során sikerült áttörniük az ostromgyűrűt.
A második komáromi csata Komárom várának védői, Görgei Artúr és Klapka György honvédjei, valamint a várat ostromló osztrák–orosz sereg között zajlott 1849. július 2-án. A magyar sereg sikeresen verte vissza a túlerőben levő ellenség támadását.
A csatát július 11-én sikertelen áttörési próbálkozás követte, ez volt a harmadik komáromi csata. A vár a világosi fegyverletétel után Klapka György parancsnoksága alatt is jelentős osztrák erőket kötött le, és csak október 2-án kapitulált.
A Monostori erődöt 1850–1871 között tovább építették, korának legfejlettebb erődje volt, de mire befejezték, haditechnikailag elavult. Később a Magyar Királyi Honvédség laktanyaként használta, aztán 1945-től 1991-ig a szovjet déli hadseregcsoport legnagyobb fegyverraktára volt benne, ma már kulturális és turisztikai célokat szolgál. A két oldalt 1892 óta köti össze az Erzsébet híd, majd 1896-ban egyesült Komárom és Újszőny.
1919. január 9-én a csehszlovák hadsereg két legionárius százada vonult be a bal parti Komáromba, és ezzel kettéosztották a várost és Komárom vármegyét is. A város katonai közigazgatás alá került, éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el. 1919. május elsején magyarországi milicisták megpróbálták visszafoglalni a várost, átkeltek a Dunán, de a csehszlovákok visszaszorították őket az Erzsébet-szigetre, és akit tudtak, megöltek.
A komáromi áttörés néven ismert akcióról méltatlanul kevés szó esik, pedig 121 magyar itt vesztette életét a hazáért.
Trianon után a Horthy-korszakban tudatosan felfejlesztették a déli városrészt, ezt követően kezdték el használni a Dél- és Észak-Komárom, illetve az Újkomárom elnevezést. De bárhogy is nevezzük a Csallóköz kapuját, bármennyi Cirill és Metód-szobrot állítsanak is a szlovákok, azért nekünk magyaroknak Komárom sosem lesz Komárno.
Miután így megismertük Komárom múltját, természetesen a város mindkét oldalán jártunk egy kört, hogy a látnivalókat is feltérképezzük komáromi barátaink segítéségével. Innen kukkóniai kalandozásra indultunk: Ekecstől Nemesócsáig, Csallóközaranyostól a gútai vízimalomig bejártuk az Alsó-Csallóköz falvait.
Néhány falu határában éppen dolgozott a báger a dunaszerdahelyi maffia áldozatai után kutatva. Mert kár is tagadni, bizony volt idő, amikor olyan gyenge volt itt az állam, hogy az alja került felülre. Ha ezek a srácok akkor ezt a sok energiát nem saját véreik életének megnyomorítására pazarolják, hanem mondjuk magyar identitásuk megélésére...
De hagyjuk a gazembereket, van elég jó ember a Csallóközben. Ilyen Viola Laci bácsi is, akivel a Kis-Dunán volt szerencsénk beevezni a Kikelet-szigetre, amely leginkább az Aranyemberből ismert Senki szigetére hasonlít. Az 1965-ös árvíz után csak egyetlen ház maradt meg, amelynek ő a tulajdonosa. De jártunk a nagyobbik Dunánál is: valamikor a Csallóköz nagy részét mocsarak borították, amelyek mára csak szórványosan fordulnak elő.
A Léli-szigeten például élőhely-rekonstrukció folyik, igyekeznek kiszorítani a nem őshonos fajtákat, és próbálják fűzfákkal és jegenyékkel visszahozni az ősi ártéri erdőket. Kicsit nyugatabbra ott a Csicsói-holtág, vagy másik nevén, a Lion-tó – ez a népi elnevezés egy francia katonától származik, aki a holtág partján álló kunyhóban lakott.
A Csicsói-holtág a Duna felvidéki szakaszának legnagyobb holtága, amely 1899-ben keletkezett az árvízvédelmi töltés átvágásával.
Utunk végén visszatértünk Komáromba, hogy a Szent Korona-hőlégballonnal a város fölé emelkedjünk. Itt idéztük fel Darányi Ignác 1907-ben, tehát még Trianon előtt papírra vetett, de azóta még aktuálisabb gondolatait:
„Komárom-megye kicsinyben az ország képét mutatja. Van termékeny talaja és van hozzá derék iparkodó, értelmes, hazafias népe, amely ezt az ősi földet műveli és ahhoz ma is törhetetlenül ragaszkodik. A múltnak emlékein merengve, előtérbe nyomul az a kérdés, hogy mi lesz azon a földön, ahol állunk, századok múltán? Az bizonyos, hogy a Duna hullámai akkor is fogják mosni ezt a partot, az bizonyos, hogy itt lesz ez a termékeny föld, mely most bennünket éltet, csak azt nem tudhatjuk, hogy vajon magyarok lesznek-e azok, kik azt művelni fogják…”
Megjelent a Magyar7 38. számában.
