Kalandozás a nyelvhatáron, és még azon is túl

2018 ősze itt, Losonc környékén, a Palócföldön köszöntött ránk. A történelmi Nógrádban járunk, amely ma is odáig tart, ahol a hegyek már bátrabban meredeznek a fellegek felé, a szívünkben legalábbis mindenképpen. Elég csak megszólítani régi idők tanúit, hogy meséljenek nekünk a régi Nógrádról: a haramia Balassa Imrét és a költő Balassi Bálintot Divényben, a Forgácsokat és Csontváryt Gácson, a Losoncziakat és Petőfit Losoncon. De nem feledtük el megszólaltatni korunk keresztállítóit és identitásőrzőit sem, miközben próbáltuk a turisztika térképére újra felhelyezni Észak-Nógrád és az Osztrovszki-hegység feledésre ítélt bérceit, várait. 

A nyelvhatáron maradva, Nógrádból Hontba tettük át székhelyünket, hogy a Selmeci-hegység kevésbé járt túraösvényeit is megismerjük. Bizony számtalan alkalommal suhantunk már át a Selmecalján a Tátra felé menet, megfeledkezve a palóc táj szépségeiről.

Sokszor magas hegyormokat hódítunk meg ahhoz, hogy minél közelebb kerüljünk a Fennvalóhoz, pedig itt Hontban elég felkapaszkodni a hébeci búcsújáró templomhoz, amely éppen azért épült dombtetőre, hogy a völgyekben elvadult lelkeket magához hívja harangjával. 

A magyar szentek temploma Kisárván

Fotó:  Kenyeres Oszkár

1023 – egy ezredéve már, hogy Szent István hajlékot építtetett az Istennek idefent… Jöttek is a palócok minden felől, aztán ma már nem jönnek, mert ahogyan a hit is elfogy a jelenből, úgy fogynak el a jó palócok is a környékről. Deménd az élő példa arra, hogy ma már nem a dél jön északra, hanem az észak délre. Innen, a deméndi nyelvhatárról indultunk útnak a dimbes-dombos Selmecaljára, majd a selmeci hegyekbe, hogy beszippantsuk azt a régi, ódon levegőt, amely boldoggá teheti a lelket az eszméktől, lélektől megfosztott jelenben. 

A vidéket már nagyon rég nem a sági prépostság, a szentbenedeki bencések, a saskői, lévai, honti, revistyei váruradalmak, vagy a selmeci polgárok birtokolják, és az őket a török után váltó földbirtokos nemesi családok leszármazottjai is odébb álltak.

Ám itt vannak a gótikus gyermekkort megélt, barokkizált és klasszicizált templomok, a középnemesi kúriák, főúri kastélyok, amelyek segítenek megidézni ama szebbnek hitt világot. Odafent a hegyekben sincsenek már ott a szénégetők, sőt, a bányászok sem, csak a kimerült bányák és a bányatavak emlékeztetnek a Selmeci-hegység múltjára. Mindezek mai lenyomatai, a várromok, a bányatavak, az irtásokról nyúló kilátások és hegyvidéki ékszerdobozok ma mind a turizmust szolgálják.

És bizony jól megcsúfolták a Barkóságot is Versailles-ban, ahol azt találták ki, hogy a Bolhád-hegység lesz Csehszlovákia és Magyarország határa, ily módon vágva el egymástól a barkókat. Persze az is lehet, hogy a trianoni döntnökök nem is hallottak soha a barkókról és Barkóságról, így azt sem tudhatták, hogy Harmac, Jéne, Serke várai olyan régen elpusztultak, hogy már ideképzelni is nehéz őket. 

Még szerencse, hogy akad egy-két kastély és Árpád-kori templom, amely köré oda lehet álmodni dicsőbb korokat és hősöket. „Országunknak vannak olyan tájképi csemegékkel szolgáló részei, melyek kitörölhetetlen nyomokat hagynak lelkünkben. A magyar hon egyik teljesen különálló tája, a Felföld alsó lépcsője a legérdekesebb földtani alakulásokat nyújtja, melyek rendkívül nagy változatosságot mutatnak. A völgyekben lakó magyar nép, bár verejtékezve, de törhetetlen szorgalommal díszíti a hegyoldalak lejtőit és a völgyek fenekét. Valami lenyűgöző báj áramlik az egymást felváltó völgyek tájképeiből, melyeken idegzsongító csend és nyugalom ömlik el.”

Így méltatta e táj varázsát 1939-es írásában Csúry Jenő, de pontos földrajzi nevét nem közölte, hisz ennek a Nógrád és Gömör határán domboruló, mozaikos tájnak valahogy nem alakult ki egy általánosan elfogadott elnevezése. A Hazajáró azonban előszeretettel nyúl vissza Anonymusig és nevezi újra Bolhádnak az évszázadokon át rejtőzködő dombvidéket, melynek végvidéki jellegét csak fokozta a trianoni döntés. Ideje volt hát újra visszahelyezni a magyarság nép- és földrajzi térképére a vidék népi műveltségben és hitben élen járó palóc jellegű népét, és földjüket, a Barkóságot az Arlói-suvadástól a Rima völgyéig. 

A Bolhádot és Barkóságot bejáró túránk 2019 januárjában zajlott, pár hét múltán pedig már egy egészen másik nyelvhatáron barangoltunk.

Árvai zárókép

Fotó:  Kenyeres Oszkár

Sokan nem is tudják, hogy száz évvel ezelőtt még Lengyelország is gazdagodott 12 faluval a történelmi Árvában. Legészakibb vármegyénk úgy elbújt az Északi-Tátraalja és a Beszkidek vonulatai közé, hogy erdős területeit szinte csak a 16. századtól kezdték benépesíteni Árva főurai, a Thurzók. Jöttek is északról a lengyelek, délről a szlovákok, a Keleti-Kárpátokból meg a vlach pásztorok, akikből aztán a hegyvidék lakói, a gorálok lettek. 

Mi az Árvából lengyel földre szakadt vidék legészakibb településéről, Podvilkből indultunk a hajdani kereskedelmi és zarándokúton dél felé, amely ma is a Czestochowát és Márianosztrát összekötő Mária-út része. Turdossinnál hagytuk el a pálosok nyomát, és vetettük be magunkat a Szkorusina erdős rengetegébe. Utunk végén aztán a tátrai panoráma kedvéért megmásztuk a matói-havasok egyik északi kiszögellését, a Különállót. „Hazánk legzordabb vidékén”, az ezeréves határon, Krisztus keresztje tövében megállva, nagyot dobbant a szívünk, de nemcsak Árváért, hanem az elárvult gömöri, nógrádi és honti nyelvhatárért is.

Megjelent a Magyar7 2024/32.számában.