Kairouan, Tunézia szent városa
Kairouan az észak-afrikai Maghreb vidék első fővárosa volt. Hangulatos medinája és a világ egyik legrégebbi Nagy Mecsete méltán része az UNESCO világörökségnek.
Csend van körülöttem, éjszaka. Szállodánk erkélyén üldögélve számlálgatom, hányadszor is vagyok Tunéziában. Lassan a két kezem ujjai sem elegek a számbavételhez. Motoszkál bennem a kérdés: meg lehet ismerni igazán egy országot? Sok zugát bejártuk e földnek – olyanokat is, ahol turistával nem is találkoztunk (például Zámát, Jogurtha asztalát) –, de hogy ismerném, bizony nem merem kijelenteni. A nappali nyüzsgés lecsengett, s azon elmélkedem, mi hasonlóságot tudok számba venni Magyarországgal. Itt is van kúpvirág, vadludak húznak el felettem V alakban, a napközben csiripelő verebek átadják a helyet este a tücskök ciripelésének…
A tengerparti turistasáv biztonságából kilépve azért megérintik az embert a változások. Több a szemét és az árak igencsak felmentek. A kereskedői lelkesedés lelohadt: a szukokban (óvárosi piacokon) már kevés helyen hívogatják be a kis boltokba az embert, a műanyag széken üldögélő eladó-fiatalemberek elmerülten nyomogatják a telefonjukat, többnyire ügyet sem vetve a turisták hullámzó tömegére.
Változatlanul jónak tapasztaltuk a helyi, helyközi közlekedés rendszerét: busz, taxi, iránytaxi, luagge hálózat szolgálja ki az utazókat.
Az országot nem hagyta el a mosoly. Nem a borravalóval kicsaltra gondolok, hanem az őszintére. A városokat járva, a szembejövő hölgyekkel, lányokkal igen sokszor egymásra mosolyogtunk. Sok bájos, fiatal lány „beöltözve” közlekedik, bezzeg a kísérő ifjak rövidnadrágban, trikóban sétálgatnak. Ami megdöbbentett a szegénység jeleként, hogy nagyon sok hiányos fogsorú középkorú férfival találkoztunk.
Az észak-afrikai Maghreb vidéken (szó szerinti fordítása: napnyugta) az arab–iszlám hódítása már Kr. u. 632–661 között megjelent, 750-ig innen még Spanyolországot is uralma alá hajtotta. A római fennhatóságot megbuktató történelmi eseménysorozat bebetonozta az arab jelenlétet. Azon gondolkodtam: hogyan juthattak az arabok, az iszlám ekkora terület birtokába rövid idő alatt? A titkuk talán az volt, hogy abban az időben nem erőszakolták rá a vallásukat a tömegekre. A nem muszlimokat ugyan külön megadóztatták, de megtűrték.
Kairouanban a 8. századtól erősödött a zsidó közösség, a középkorban jelentős szerepet játszott a város gazdasági és kulturális életében. Zsinagógáik, iskoláik működtek, s a Tóra tanulmányozásának egyik központja volt a 11. század közepéig. A városban orvosi egyetem is működött. A gazdag közösségben ismert tudósok, rabbik éltek és tanítottak, például Izsák ben Jakob Alfázi ha-Kohen 11. századi híres Talmud-tudós.
Kairouan városát a muzulmán hódítók – név szerint Oqba ibn Nafi – alapították fővárosuknak 670 körül, mivel védett messzeségben volt a tenger felől támadó bizánciaktól, a hegyekből támadó berberektől, és fontos karavánutak mentén feküdt. Az elnevezését is többen a karaván szóból eredeztetik. A település létrejöttéhez legenda is fűződik: Oqba ibn Nafi vezér lova megbotlott a sivatagi homokban, s csodák csodájára, abban az aranykehelyben, ami eltűnt Jeruzsálemből. Ráadásként még víz is fakadt a helyen, így itt letáborozott a „karaván”. Persze a harcok nem szűntek meg, küzdeni kellett az időnként támadó berberek ellen.
Hadd állítsak emléket egy nőnek, Kahinának (berber neve Dihya), aki a Djerawa nevű berber törzs vezetőjének a lánya volt. A 7. század végén, a 8. század elején élt hölgy prófétanőként, hadvezérként egyesítette a berber törzseket, s a felperzselt föld taktikájával próbálta visszaszorítani az arab területfoglalókat. 702-ben a Kairouan melletti vesztes csatában halt meg. Emléke azonban népében a szabadság jelképeként él.
Afrika e része az Aghlabida-dinasztia idején vált (800-tól kétszáz évre) a bagdadi kalifátus egyik legnagyobb független területévé, elnevezése Ifriqiya – Roman Afrika volt. A városon kívüli hatalmas medencék – a legnagyobb átmérője 128 méter – őrzik az Aglabidák nevét, a vízrendszer komplexitását középkori krónikákban is feljegyezték. Az őket követő dinasztiák, a Fatimida és a Zirid idején már leáldozott a város élénk szellemi nyüzsgésű, teológiai, jogtudományi képzéssel is rendelkező aranykora. Jóllehet a főváros szerepét az idők folyamán elvesztette, de jelentősége szent helyként megmaradt, mivel többszöri felkeresésével kiváltható az iszlám vallás egyik alappilléreként előírt mekkai nagyzarándoklat.
A zarándokváros legfőbb látnivalója a Nagy Mecset (Oqba Mecset), mely alapítója nevét viseli. Ez volt Észak-Afrika első, s a világ egyik legrégebbi mecsete. Belépve az udvart körülölelő oszlopsorok – változatos oszlopfőkkel: római, bizánci, arab – ragadták meg a figyelmemet, s a hatalmas, imaterembe nyíló faajtók. A remek építészeti kialakítás mintául szolgált más, észak-afrikai mecsetek építéséhez, és reprezentálja a korai századok muszlim jelenlétét a világ e táján.
A minaret zömök, magassága 35 méter, s a felvezető 128 lépcsőfok némelyikén keresztény halábrázolás látható. A mecseteknek hagyományos szerkezetük van: az imateremben – a Mekka felé néző falon – egy kis fülke, a mihráb látható, ez irányítja a hívők figyelmét Mekka felé. A beszédeket egy háromlépcsős emelvényről (minráb) tartják, a második lépcsőfokon állva, mivel Mohamed a legfelsőről hirdette Allah mindenhatóságát és könyörületességét.
A szent tanokat a Koránban rögzítették Mohamed halála, Kr. u. 632 után, kufi írással, ami az arab írás ősi módja. Századokon át a Koránt többnyire ezzel a szögletes, határozott körvonalú, mindössze tizenhét karaktert tartalmazó betűsorral írták. A hétköznapi életben könnyebben írható, gömbölydedebb formák alakultak ki. S milyen írás volt előtte? – motoszkált bennem a kérdés. Tunéziának háromezer éves írásmúltja van, különböző nyelveken, különböző betűjelekkel: líbiai, pun, latin, arab karakterek használatáról találhatók dokumentumok.
Úgy tartják, a kairouani pergamengyűjtemény a muszlim világ legnagyobbja és leghíresebbje. Korán kéziratgyűjteménye is jelentős, ezt évszázadokon át a Nagy Mecsetben őrizték. Jóllehet a város kulturális, vallási központ volt, nem minden Korán itt készült, az arab kalligráfia – az írásjegyek művészi ábrázolása –, a dekoratív elemek alapján megállapítható, hogy máshol is, például Jemenben, Egyiptomban, Isztambulban.
A kairouani gyűjtemény legrégebbi Koránja Kr. u. 907-ből keletkezett, elegáns kivitelben.
A kufi írást szép, kalligrafikus megjelenítésként épületek díszítésére is használták. Kairouanban ennek kiváló példája a város egyik legrégebbi szent helye, a Három Kapu Mecset. A 11. századi homlokzatra a Koránból vett idézeteket faragtak, Korán könyvemben utánanézve így hangzanak a 33. szúra sorai: „70 Ti hívők! Féljétek Allahot és helyénvaló szót szóljatok. 71 áldásossá teszi akkor cselekedeteiteket és megbocsátja bűneiteket. És aki engedelmeskedik Allahnak és küldöttének, az óriási diadalt arat.”
Az iszlám tiltja az ember- és állatábrázolásokat, így díszítőelemként az építészetben a kalligráfia mellett az arabeszk és a moreszk jelent meg. Az előbbi növényi indák – helyenként lenyűgöző látványt nyújtó – szövedéke, az utóbbi a helyi kultúrából fakadó geometriai mintás rácsozat megjelenítése.
A városban jelentős vallási emlékek a szent emberek sírhelyei, sok helyütt kupolák jelzik egy-egy szent, spirituális mester nyughelyét, mauzóleumát, vagy egykori muszlim iskola, oktatási központ helyét. Ezek egyike az úgynevezett Borbély mecset, más néven Sidi Sahab mauzóleum. A szent ember a hagyomány szerint három szálat őrzött Mohamed próféta szakállából, innen ered a köznapi Borbély elnevezés.
Az óvárost védőfal veszi körül, szűk utcáin sétálva úgy éreztem, megállt az idő. A kacskaringós közöket fehér falak határolták, kékre festett zárt fatáblák, kékre festett ajtók előtt a hőségben pihegő sovány macskák, ember alig látható.
Egy házmúzeumba invitáló táblára akadtunk, s felmászva a meredek lépcsőn, körbenézhettünk egy régi otthonban. A kényelmes alvófülkék szinte csábítottak, hogy a nagy hőségben a városséta helyett inkább heveredjünk le.
Guy de Maupassant francia író 1889-ben utazást tett az akkori francia gyarmatnak számító Tunéziában és Marokkóban. Előbbiben tapasztalt úti benyomásai egy részét a Tunisztól Kairouanig című írásában rögzítette. Milyen más lehetett akkor, fogattal megtenni ezt a távolságot! A házmúzeum első termében Maupassant fényképe fogadott bennünket.
Az egykori kormányzó házába egy felhajtó csábított be bennünket. Múzeumra számítottunk, de egy nagy szőnyeglerakat labirintusába kerültünk. De nem bántuk, mert az épület berendezésének kényelme, dekoratív kialakítása – a falak, a mennyezet motívumbősége –, az újabb és újabb szobák, a szőnyegekkel burkolt kuckók varázslatossága az egykori gazdagság csalhatatlan jelét mutatta. Sokat fotóztunk, de szőnyeg nélkül hagytuk el a terepet.
Kairouan a szőnyegszövés híres központja. A csendes utcákat járva több helyütt hallhattuk a kézi szövőszékek csattogását, s bepillanthattunk a pamutszállal felvetett, gyapjúszálas vetélővel készülő darabokra. Gazdagodtunk néhány színes ágytakaróval, s ugyan szemmel láthatóan gépi szövéssel készültek, meghagytuk az eladót abban a hitében, hogy elhisszük, ő szőtte. A kötelező alkudozási „köröket” megfutottuk.
Különleges látnivaló a Bir Barouta, egy 17. századi emeleti szobában teve jár körbe-körbe vízkiemelő kereket forgatva. A muzulmán hagyomány szerint a kút vize Mekkához kapcsolódik.
Hadd írjak egy finomságról is: a makroud rombusz alakú, kicsi, datolyával töltött, mézbe mártott sütemény. A helyi specialitást mindenütt árulják. Egy adagot lefényképeztem a városban vásárolt sárga-zöld színű kerámiatálon. Úgy tudom, ez az eredeti berber színösszeállítás. Egy praktikus helyi jótanáccsal búcsúzom: Bízz Istenben, ám előbb kösd meg a tevédet!
Megjelent a Magyar7 2025/48.számában.
