Jóban-rosszban és örökre…?!
A hűség szabadsága. E köré a jelmondat köré szerveződik idén a házasság hete rendezvénysorozat az anyaországban. Magyarországon 2008, Szlovákiában pedig 2011 óta tartják, február elején, a Bálint-naphoz közeli héten. A cél nem más, mint felhívni a figyelmet a házasság intézményére, támogatni a házaspárokat kötelékükben. Ez annál is inkább fontos, mert Karinthy óta tudjuk, két külön világ találkozik a házasságkötéskor, amit bizony nagyon nehéz hosszú távon működtetni, összehangolni. Férfi és nő szövetsége egy életen át csakis akkor van szinkronban, ha a felek folyamatosan tesznek kapcsolatukért.
A cinikusok persze mondhatnák, minek erőltetni azt, ami hosszú távon nem igazán működik. Különben is, a házasság intézménye elavult, roskatag, működésképtelen, minden második válással végződik. Ez talán azért is van így, mert sokan éretlenül vágnak bele ebbe az életre szóló nagy „kalandba”. Az viszont vitathatatlan, hogy kevesebb házasságkötést és több válást mutatnak a statisztikai adatok is.
A szakemberek szerint manapság a felnőtté válás már akár a húszas évek elejéig is kitolódik, ami sokszor egybeesik a pályakezdéssel. Ebből logikusan következik, hogy a fiatalok jobbára a harmincas éveikben köteleződnek el. De akkor is inkább a lazább köteléket választják, napjainkban az együttélés dívik. S rengeteg a szingli, de tegyük rögtön hozzá, nagyobb részük nem önszántából egyedülálló…
A párválasztás is egyre nehezebb, hiszen az online világban más, kedvezőbb arcot mutatunk magunkról. A párkapcsolat, ami jó esetben házasságkötésbe torkollik, olyan, mint a libikóka. Egyszer fenn, másszor lenn. De megtartó ereje is van. Az eskü kötelez… Jóban-rosszban. Ha repedezik a fala, érdemes megerősíteni. Házasságot általában azért köt az ember, mert azzal a másikkal akarja leélni az életét, és vele szeretne családot alapítani.
Világunkban, ahol az elromló dolgokat már nem javítjuk, hanem gyorsan újra cseréljük, kapcsolatainkat is inkább eldobjuk, mintsem megpróbálnák helyrehozni. Szerencsére akadnak jó példák is a fiatalok előtt a hosszú, boldog házasságokra. Ilyen Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter vagy Pindroch Csaba és Verebes Linda házassága.
– meséli Karaffa Attila, Dunaszerdahely alpolgármestere, aki közel tíz éve él boldog házasságban feleségével, Tímeával. Egy aranyos kislánnyal vált teljessé a családjuk.
Amikor arról kérdezzük, vajon miért ódzkodnak mégis a fiatalok az elköteleződéstől, az énközpontúságot említi.
"Mai társadalmunk az egyént domborítja ki, az egyén vágyait, álmait. De a házasságkötésben már a közös „mi” kap szerepet, persze a legjobb, ha bizonyos dolgoknál megmarad az egyén autoritása. A megismerés, a meghallgatás, a felkészülés is fontos tényező. Eleink még fiatalabban kötöttek házasságot, mert közösen akarták elérni az életben a vágyaikat, álmaikat. Most úgy látom, hogy bizonyos esetekben az énközpontúság van az első helyen és majd utána következik az elköteleződés. Pedig együtt megélni dolgokat és együtt tervezni a legszebb. Biztatom a fiatalokat, hogy együtt szebb a jövő minden perce, együtt erősebbek lesznek!
– A boldogító igent kimondó párok közt szép számmal vannak fiatalok, de olyanok is, akik hosszú évek után határozzák el, hogy házasságkötéssel pecsételik meg „szövetségüket”. Leginkább a 30 és 40 évesek esküsznek örök hűséget egymásnak – fűzi hozzá.
Ki ne ismerné az örökzöld slágert, amit eredetileg Latabár Kálmán énekelt? Már jó pár évtizeddel ezelőtt is komoly dilemmát jelentett az igen kimondása. Elsősorban a férfiak érezhették úgy, hogy a nősüléssel rabigába hajtják a fejüket. Onnantól kezdve vége a szabad legényéletnek, már az asszony parancsol… Akkoriban még fehér lovon érkező hercegről álmodoztak a lányok.
Summa summarum: lehet, hogy a házasság intézménye elavult, roskatag, de jobbat még nem találtak ki férfi és nő nagy szövetségére. A jó házasság igazi áldás. Ha pedig problémák jelentkeznek, érdemes párterapeutához fordulni. Annál is inkább, mert a házasságok döntő többsége megmenthető. Csak akarni kell.
Megjelent a MAGYAR7 6. számában.
