Jó visszaemlékezni
Minket, akiknek szülőhelyük Bodrogszentestől Kassán át Pozsonyig található a térképen, a komáromi magyar gimnázium kovácsolt eggyé.
1950-től két évig olyan összetartásban, szeretetben volt együtt a két osztály, mintha előtte már évekig ismertük volna egymást. Mindig számíthattunk egymásra. Nemcsak hasonló sorsunk, emlékeink kötnek össze erősen bennünket – akik még vagyunk – hanem a barátságunk is kitartott a mai napig.
A legsötétebb elnyomatás éveiben sokan a továbbtanulásra Magyarországon találtak lehetőséget, s így ismerkedhettünk ott népünk kultúrájával is, ezt magunkkal hozva kivettük részünket a magyar népdalok és -táncok itthoni terjesztéséből is. Kultúrcsoportunkkal jártuk a Komárom közeli falvakat. Ki mit tanult előző iskolájában, azt itt igyekezett megmutatni, átadni, megtanítani a többieknek is. Fellépéseinken volt népi tánc, vers, ének, humoros jelenet. Mindig telt ház előtt szerepeltünk. Az emberek ki voltak éhezve a magyar szóra. Ha a május elsejei felvonulásra próbáltunk, zengett énekünktől a város. Még most is úgy vélem, népviseletben, martosi ruhában mi voltunk a „legszebbek”. A martosi lakodalmassal részt vettünk Pozsonyban, a várban, az ifjúsági fesztiválon. Olyan sikerünk volt, hogy az Új Színpadon este megismételhettük műsorunkat. Nagyon kellemes napokat töltöttünk ekkor együtt. Az egy hétig tartó fesztivál-előkészítő próbák alatt ismerkedtünk meg Pozsony történelmi nevezetességeivel is, hiszen előtte nem volt alkalmunk ebben a városban járni.
Szépe Betka, aki a legszorgalmasabb, legjobb munkás volt köztünk, egyszer még pár kiló cukrot is kapott jutalmul répaegyeléskor. De frissen sült kenyeret, egy-egy pohár tejet mi is kaptunk néha. S hogy ne szomjazzunk, nagy hordóban vízzel is elláttak bennünket. Dolgoztunk a hajógyárban is, csoportokra osztva. Reggel 6 órakor már indultunk. A lányok ablakot tisztítottak, takarítottak, vasat gyűjtöttek vagy irodai munkát végeztek. A fiúk a hajóépítő munkában mutathatták meg technikai rátermettségüket. Részt vettünk az ifjúsági vasútvonal (Trať mládeže) építésében is.
Ez kötelező nyári diákmunka volt. Barakkokban laktunk, ezek beáztak, az emeletes vaságyakról lelépve – ha esett – víz tocsogott a talpunk alatt. Másnap a nehéz, sáros földet alig bírtuk lapátolni… El is fáradtunk rendesen. De fiatalok voltunk, tele energiával. Este egy nagy teremben, ahol zongora volt, előkerült a gitár, hegedű, szájharmonika is, dobolni meg a lavór alján is lehetett.
A mi iskolánk jó zenészei is játszottak. Sokszor olyan számokat is, amelyek akkor be voltak tiltva: egy kis nyugati tánczenét. Ha jött a „megbízott politikai felelős”, aki csupán pár évvel volt nálunk idősebb, de „annál öntudatosabb”, akkor csak csárdást, keringőt és tangót játszhattak.
Néha csomagot is kaptunk, érte kellett menni gyalog a legközelebbi postára. Hétágra sütött a nap, izzadtunk, cipekedtünk, de éreztük, valami baj van, mert csöpögött a doboz. Mire kinyitottuk, lekvár lett a hazai gyümölcsből. Nem lehetett megenni. Sajnáltuk, de jót nevettünk rajta. Az egyhavi bérünk meg alig volt elég a hazajutáshoz vonat- és autóbuszjegyre.
60 év után is nagyon jó visszaemlékezni erre az együtt töltött időre. Örömmel készülünk a találkozásra, visszük a fényképeinket is, s igenis: nosztalgiázunk, emlékezünk majd. S azt kívánjuk a mai diákoknak, hogy ők is ilyen szeretettel emlékezzenek vissza a komáromi gimnáziumban eltöltött évekre.
Füléné Molnár Mária
