Játszva tanít a pozsonyi vár
Érdekesnek tűnő, de a helyszínen kívül egyéb különleges magyar apropóval nem kecsegtető rendezvényre kaptam meghívót. A szeptemberi Mária-ünnep hosszú hétvégéjén középkori vásár kereteibe ágyazva mutatták be az ősi mesterségeket a pozsonyi várudvaron.
Amíg az ember felbaktat a vár belső udvarához, kisebb-nagyobb érdekességeket figyelhet meg. Először is, hogy hiányzik az országzászló! Szinte napra pontosan hat éve adták át a parlament előtt felállított zászlórudat Andrej Danko, nemzeti párti elnök kezdeményezésére, amely a rossznyelvek szerint nem titkoltan azzal a szándékkal készült, hogy mindenképpen magasabb legyen, mint a budapesti Országgyűlés előtti zászlórúd. És akkor most magában áll; nincs ami lengjen az így csak egy 30 méteres fogpiszkálónak látszó árbócon? Lehet, hogy a zászló maga a konszolidációs intézkedések eredményeképpen csak munkanapokon van kint?
A nagy zászlórúd után egy arányaiban sokkal kisebb táblára lehetünk figyelmesek. Az államnyelvtörvény összes rendelkezését megszegve, kizárólag idegen nyelven közöl információkat az arra haladókkal, akiknél ezek szerint még egyszer sem volt az államnyelv-rendőrség embere.
Pedig a protokolláris rangsorban az ország egyik „első” helyén vagyunk, s bár a vár nem székhelye jelenleg egyetlen vezetőnek sem, azért a közjogi méltóságok szeretnek itt mutatkozni.
A külső várudvaron még elgondolkozhatunk Szvatopluk lovas szobrán, amint dél–délnyugat irányba mutatva, kivont szablyával óvja a hont. Ellenem? Ha jobban megnézem, akkor a kard éle inkább Ausztriára mutat, így aztán megnyugodva lépek a belső várudvarba, ahol már szól a zene. Lantok, dobok, kobzok, sípok és nádihegedűk, igaz csak reprodukált módon, hangszóróból, de így is megfelelő hangulatot teremtenek ahhoz, hogy a szokatlanul szűk kapun belépve első benyomásként kellemes impulzusok érjék az embert.
Van itt minden, de pontosabb, ha azt mondjuk, itt van mindenki! Itt van a képfestő lány, akinek csak a fülbevaló hiányzik a füléből és máris filmsztár lehetne.
Aztán itt van a fazekas, aki végig mezítláb járkál, így jobban érzi a kereket, és nemcsak stílusos, hanem praktikusabb is, ha nem a cipőjére potyog az agyagtörmelék. A Potterek (fazekasok) másként is képviseltetik magukat – talán ez az egyetlen stílustörés az élő kiállítás forgatagában –, hiszen Harry Potter varázspálcáját is megvásárolhatjuk, bár eddigi tudomásunk szerint a varázslóinas nem járt erre a 14. században, de a varázspálca birtokában ez sem lehet probléma.
A törékeny mázas agyagedények és varázspálcák után itt a kovács, akinek a fújtatója elektromos, de így könnyebben éri el a kellő hőfokot, hogy a vas formálhatóvá váljon. A kalapja viszont eredeti nemez, s ahogy elnézem, minden férfiember ilyet visel.
A kovács után könnyed szárnyalás következhet, ha megállunk a solymász sátránál. Nem árul semmit, de szívesen felvilágosít a solymászatról, bár a hangjából érződik, hogy legnagyobb fájdalma a puskapor feltalálása, ami véget vetett a ragadozó madarakkal való vadászat fénykorának. Személyesen ugyan nincs oka panaszra, hiszen az ország kevés főállású solymászainak az egyike. Igen, főállású solymász a 21. században! Tetszik, ugye!
És aki nem tudta (például én), hogy újságíró kollégánk, Tokár Géza vezetékneve mint jelent, az itt találkozhatott egy kisbetűs tokárral, azaz esztergályossal, aki lábbal hajtja fából készült szerkezetét.
És itt van a tokár neje is, aki középkori receptek alapján saját kezűleg készít süteményeket immár tíz éve. Ahogy mondja, végigdolgozták a nyarat, a mostani az utolsó látogatásuk Pozsonyban, és már csak az adventi vásárba jönnek. Meg is kóstoljuk, amit sütött, nagyon finom, édes. De ugyanennyire kedves, hogy Éva asszony személyében újabb bizonyosságot kap az örök igazság, hogy mindenütt vannak magyarok.
Sorolhatnánk még a további szakmákat, attrakciókat, de inkább megosztjuk önökkel azt, ami számunkra jelentette az igazi meglepetést. Az, hogy a felvonultatott szakmák művelői, több mint negyvenen, szinte mind egy faluból, Csesztvéről (Častá),Vöröskő várának tövéből származnak. Ahogy azt a falujuk egykori nevéről elnevezett Schatmansdorf polgári társulás egyik vezetője, „a középkori pénzverő”, Vladimír Heger lapunknak elmondta, négyen alapították a társulást, mindannyian a vöröskői vár környékén vagy éppen az udvarán nőttek fel, s ez olyan meghatározó élmény volt számukra, hogy elhatározták, szabadidejüket az egykori hagyományok felélesztésére fordítják.
Időközben megtízszereződött a tagság, de az továbbra is érvényes, hogy a több mint negyven tag ugyanabból a mikrorégióból származik. Ez számunkra annak a régi tapasztalatnak a bizonyítéka, hogy minden az embereken múlik. Ha van egy agilis, kitartó kezdeményező, idővel be tudja vonzani a többi érdeklődőt, akik aztán további embereket mozgatnak meg.
Számomra ennek az emberfajtának a prototípusa Németh Pál, aki „labdát adott a nyárasdi lányok kezébe” és elindította a dél-szlovákiai női kézilabdát, de biztosan ismernek önök is hasonló, magával ragadó egyéniségeket.
Most, a Csemadok kongresszusának előestéjén mi mást is kívánhatna az egyszerű rendezvénylátogató ennek a szervezetnek és a felvidéki magyarságnak? Minél több ilyen embert, aki ott is közösséget tud teremteni, ahol korábban nem volt.
Megjelent a Magyar7 2025/37.számában.
