János a neve
Nemrégiben láthattam újra a Hazatérés című, gróf Esterházy János életének eseményei alapján megrendezett misztériumjátékot a Nemzeti Színházban. János életének utolsó napjaiban rabként, betegen kérte, hogy szállítsák át a nyitrai börtönbe, hogy legalább halálában hazatérhessen, és a szülőföldjén adja vissza lelkét a Teremtőnek. Megtagadták tőle ezt is, mint oly sok minden mást. János sokszor beszélt és beszél ma is a föld, a rög, a haza megtartó erejéről. Ő az a magvető, aki vetéskor a búzaszemek és az aratás mellett igen erősen gondol a földre is. „Ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz…” (Jn 12,24) igazsága a magot termő és azt újra befogadó föld igazsága is egyben. János ragaszkodása szülőföldjéhez mélyen elgondolkodtatott a saját szülőföldemmel való kapcsolatom minőségéről és milyenségéről. A szülőföldhöz, mint forráshoz való ragaszkodásomra és a tőle való elszakítottságomra is emlékeztetett.
Mit is jelent számomra a szülőföld, úgy igazán? Mikor érintem és emelem arcomhoz, ahogy még eleim tették? Mikor markolok bele vagy morzsolom ujjaimmal? Van bennem hála a földért, amely hordoz, és amely a magvaknak bölcsőt adva végül gyümölcseivel táplálja, és mint anyaföld építi lelkem? Mikor engedem, hogy megérintsen az az őselem, amelyből vétettem? Majd, ha meghalok? Vagy csak akkor, ha addig még jó párszor megbotlok és elesem rajta? Talán.
De akkor se nagyon, hiszen majd mindent lebetonozunk, és egyre gyorsuló ütemben – József Attilát idézve szabadon – "szaporítjuk az idegen anyagot" magunk körül is. A gyermekkorom „iszapragacsa” láthatatlan már, és gyermekeim életében is egyre kevésbé megismétlődő valóság az esőpermettől puha föld égi illata.
János, te tudod, hogy még sok mindent nem értek.
Hogy miért történt meg és miért épp így történt, ami történt veled? Úgy egészében nem értem azt, hogyan lehetséges az egyre teljesebb szeretetre jutás és beteljesedés az olyan mértékű és mélységű kiüresedésen – és az azon is túl való elengedéseken – keresztül, amiben te részesültél, amit te megtapasztalhattál.
Egyáltalán lehetséges-e? Hogyan lehetséges egy élet beteljesedéséről beszélni a te utolsó 12 éved emberszaggató hiányain át? Hogyan lehetséges eljutni a végigzarándokolt haláltáborokban és börtönökben arra a belső békére, kitartásra, az életerőnek és szolgálatkészségnek arra a szintjére, amire te eljutottál, s amiben te megmaradtál? Abban a küldetés-hordozásban, amelynek célja nem a gyűlöletben fogant lázálmok valóra váltása, hanem a Tábor-hegyre fel és lefelé vezető út építése és egyengetése volt, csöndben, alázatban, de egyszersmind halálos elszántságban.
És megkérdezem azt is János, kellett-e, hogy minderre sor kerüljön? Kellett-e, hogy hitvesed elméje elboruljon alakod egyre távolodó látványától, miközben életed gyertyájának lángjával együtt halványult a remény is arra, hogy valaha részetek lesz egy kicsit nyugodtabb életben, legalább olyanban, amelyben gyermekeiteket békében felnevelhetitek? Őket is odaadtad árva nemzetünkért? Ez volna a szeretet rendje és törvénye? De miért? És hogyan lehetséges mindezt ép ésszel elviselni?
Lehetséges-e a békességben való hazatérés úgy, hogy ezalatt nemcsak a hazavezető utakat és határokat, de a haza földi tükrét is tönkrezúzzák, és ami megmarad belőle, azt is véres földbe vetették?
Még csak el sem búcsúzhattál a tiéidtől. A szűkebb és a tágabb családtól... Nem volt végtisztesség, s ami később lett, az is csak inkább jelkép, mint valós jóvátétel volt számodra és szeretteid számára. És hogyan lehetséges, hogy áldozathozataloddal mégis egy új kezdetről, a reményről dalol életed vég nélküli vége?
Talán épp azért lehetséges, mert te valóra váltottad a reád bízott részt az evangéliumból. Te valóban a jobbik részt választottad. S lettél így tenmagad jó földje az elhaló és százszorosan új életet termő krisztusi magnak?
János, tudnod kell, hogy valahányszor sírodnál járok, mindig ugyanaz a kérdés jelenik meg lelkemben. Miért így mentél el? Miért így vagy itt? Hogy hamvaid itt is vannak, meg nincsenek is. Mit akartál ezzel is üzenni nekünk?
Ahogy életed egyes eseményei is Krisztus követésének a jeleivé lettek, úgy hiszem, hogy földi utad megpróbáltatásai és különösen az utolsó lépésed, az átlépésed fájdalmas végtelensége – hiszen rendesen el se temethettünk téged – a hegyi beszéd ígéreteinek beteljesüléséről beszél. Itt és most. Amint akkor a hegyeken és végül a Golgota csúcsán, úgy aztán az első keresztény vértanúk katakombáiban egészen a mai, pince sekélyességű időkig szólóan. A mélységért és magasságért sóhajtó, az embertelenségben az emberibb emberért kiáltó korban a te példád, János, zászlóként lobog a remény hegyének lábainál. Tudod, hogy nem dicsérni akarlak, hisz te magad kértél minket erre („Tudom, hogy nagy változáson mentem keresztül, de engem ezért dicsérni nem szabad.”). Mégis ezt látom. És néhány napja már szívemben a választ is megkaptam, és bár még nem elég tisztán, de azért egyre világosabban értem az üzenetet:
Boldogok a mindvégig kitartók, akiktől megtagadják a földi nyugalmat, mert ők az utókor hálás emlékezetében lelnek majd nyugalmat.
Boldogok, akiknek még porait is kiszakítják a gyászoló kezekből, mert ők az élő szívek urnáiban fognak nyugodni.
Boldogok, akik még halálukban se térhettek haza, mert ők az emberi lelkekben fognak végső otthonra lelni.
Boldogok, akiknek üres a sírjuk, mert ők szeretteik szívében várják a feltámadást.
Milyen mély és gazdag kiüresedés! De hogyan lehetséges mindez? Kinek a számára jelenthet ez az út végcélt vagy megérkezést? János, életed eseményeiről gondolkodni egyet jelent az „ismeretlen tűzvészbe nyúlás” lehetőségével. Valóban ezt ajánlod fel a számunkra? De te arra is emlékeztetsz egyben, hogy olyan tűz ez, olyan ismeretlen beszéd, amelybe már behatolt, és amelyet megismert már valaki mindannyiunk előtt. Mert csak Őáltala van utunk és ismeretünk a valódi Igazságról, Isten fia, Jézus Krisztus által.
És ebben a keresésben, ahogy az általad megjárt út egyre nagyobb mélységek felé vezet engem, s ahogy az Igazság keresésének egyre tágabb összefüggései és dimenziói tárulnak fel előttem, úgy leszek egyre biztosabb abban, hogy életed eseményeiben Istenünk mindenkor hűséges jelenléte fedezhető fel. Mintha Jézus első 12 éve utáni szavait ismételnéd most nekem: Nem tudod, hogy nekem Isten dolgaiban kell lennem? Nem tudod, hogy az utolsó 12 évem valójában inkább az első? Hogy az már a földi elővételezése, igazán az előkészítése az Istenünktől kapott küldetésemnek és a benne kiteljesülő életemnek?
És te is tudod, hogy mindez számomra ma még legfeljebb csak „tükör által homályosan” értelmezhető. De szavaid próbálom megőrizni a szívemben és elgondolkodok életed útján, amelynek három egyértelmű szakaszát tudom elkülöníteni magamban:
2. Néped szolgálata a szenvedés által.
3. Néped szolgálata a beteljesedés kapuján való átlépésed utáni életedben (azaz napjainkban és ezután).
Isten gondolatai nem a mi gondolataink, és ezen az igazságon keresztül érthetem meg a te halálod után 60 évvel történt eltemetésed titkát is. A mi gondolatunk az, hogy kell egy hely, ahol az Istenünktől belénk oltott helyes vágyaink szerint emlékezhetünk rád. Ahol a hamvaidon keresztül és azok közelünkben maradásának tudatában is kapcsolódhatunk hozzád, és rajtad keresztül az égiekhez. De, ahogy a te életedben Istenünk sokszor érthetetlen gondolata nyilvánult meg, úgy válik az láthatóvá, megtapasztalhatóvá a te halálodban is.
A János életéről szóló misztériumjáték után, a színházból hazafelé tartva, a Haller utcai szívkórház mellett vezetett az utam. Úgy emlékszem, azon a hazaúton felismerésként érintette meg a szívemet a gondolat: miként igaz, hogy János életének egyes eseményei valóságosan megjelenítik Krisztus életének állomásait, úgy ez az állítás igaz kell, hogy legyen az ő halálára és sajátos temetésére vonatkozóan is.
János, ugye te, aki előtt az utolsó pillanatokban bezárult a földi szabadulás felé nyíló börtönkapu, nem az üldözők ereje és győzelme miatt léphettél át a halál kapuján, és nem az ő hatalmi fölényük miatt lettél eltemetve ilyen módon? A lelked visszaadása s a pásztori ölben való „átcsendesülése” után egy kis ideig ugyan még meg tudták akadályozni a még poraiban is magvetést érő, anyaföldbe való elültetésedet, eltemetésedet. De mindez Istenünk nagyobb dicsőségéért történt, ugye, János?
Hiszem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus ezzel a nehéz ténnyel is üzenetet küld számunkra általad. A számos titok közül talán ebben a titokban, a te földi halálodkor történt, és az azt követő rövid és egyszerű eseményekben fogadhatjuk be a legintenzívebben az életedben megélt és egyre tisztábban felfénylő üzenet lényegét. Az igazi testvériség titkát. A kétezer évvel ezelőtt megtörtént megtestesülés által megtestesült új testvériséget, az „együttlátás” titkát Krisztusban.
Krisztusra mutató szimbólumként szemlélve ezt a halál utáni eseményt is, már megnyugodva úgy látom, pontosan azért őrizhetjük János porait az arra nyíló hiánytapasztalat kapuján áthaladva, hogy mélyebben találkozhassunk vele és így mélyebben Krisztussal. Azért történt mindez:
Hogy szívünk legyen a vele való találkozás és az újrakezdés helye.
Hogy szívünk legyen az a föld, amelyben az ő lelki öröksége testet s lelket öltve százszoros termést hoz!
Hogy szívünk legyen az a mégis üres sír, ahol vele együtt láthatjuk a Feltámadottat és az Ő dicsőségének jeleit életünkben.
Ahogy szemlélem ezt a most felsejlő képet, mintha egy előttem haladó sivatagi karaván egzotikus csomagjai között látnám fakó emlékeim töredékeit is. A hazánál is hazaibb otthon felé tartó úton a dolgok vérszínű ómega pontjánál egy pillanatra meg-megállva döbbenek rá, hogy a kezdet nem mögöttem van. Nem túl vagyok rajta, hanem vár rám. Ahogy a gyerekkoromban megélt gyermekség is. A kezdet nem halt el a múltban, hanem a jelenben születik. Előttem megy. Amit végnek vélek, az a kezdet. Az igazi Alfa.
S mert a kezdet nekünk Krisztusban elérhető közelségbe került, ezért most odamegyek, ahol a megnémult Zakariás a palatáblát lassan a földre teszi, és arcát az égnek emelve, némaságát feledve dalolni kezd. Elámulva hallgatják a rokonok. A táblán pedig felragyog az írás: János!
Ezért most ott vagyok én is a te megérkezésednél, és egészen közelről látom, hogy amikor átléped a kaput, a fényben leveszik nyakadból a rabosítási táblát, és szép kezek lemossák róla a földi rabság 7832-es számát, és letörlik a szenvedés könnyeinek ottmaradt sóját is. Addig-addig csiszolják, törölgetik, amíg a fehér számokból csak egy kis fehér kő marad csupán. Ezt a kezedbe adják. Aztán már téged tart és emel a Kezdet és a Vég, akiben felismered a Bárányt, melyet már gyermekkorodban láttál, ott az újlaki kápolna mennyezeti freskóján. Ő is sír. Miközben az egyik karjával szorosan kebelére ölel téged, a másikkal a fehér kőre új nevet ír. Egy nevet, „melyet senki más nem ért, csak, aki megkapja”. Megérkeztél hát. Mindannyiunk igazi otthona, az Égi Haza várt.
Megjelent a Magyar7 2023/12.számában.
