Jaj a legyőzötteknek!
Amikor Európában 1945. május 9-én véget ért a második világháború, a győztesek katonák és civilek millióit ejtették hadifogságba. Magyarország 1941-es határain belül a becslések szerint egymillióan szovjet, háromszázezren a nyugati szövetségesek hadifogságába estek. Hadifoglyaink esetében igaznak bizonyult az ókori latin mondás: „Vae victis!”
A hadifoglyokkal szembeni bánásmódot az 1929. július 29-i harmadik genfi egyezmény szabályozta, ám azokat a hadviselő felek a saját kedvük szerint értelmezték és legtöbbször nem tartották be. Ez nemcsak a németekre, de a nyugati szövetségesekre és a szovjetekre is jellemző volt, akik ráadásul csak 1949-ben írták alá az egyezményt.
Első ízben a magyar 2. hadsereg doni visszavonulásakor estek magyarok nagy számban szovjet hadifogságba. Mintegy 27-28 ezer honvéd és munkaszolgálatos, akiknek a 90 százaléka odaveszett az embertelen körülmények miatt.
A magyar 1. hadsereg galíciai és kárpátoki harcaiban 1944 októberéig újabb 70 ezer honvéd esett szovjet hadifogságba, akiknek egy része antifasiszta táborokban kapott ideológiai átképzést.
A hadifoglyok száma ugrásszerűen megnőtt a magyarországi harcokban, és a Vörös Hadsereg ekkor már nemcsak honvédeket hurcolt magával keletre. Civilek tömegét vitték el „málenkij robotra”, hiszen a Szovjetuniónak elképzelhetetlen mértékű rabszolgamunkára volt szüksége az újjáépítéshez, és ehhez igyekeztek felhasználni az általuk megszállt országok lakosságát is. A fogolyszerzések miatt északkelet-magyarországi falvak sora maradt férfi – és némely esetben női – lakosság nélkül. A „kollektív bűnösség” elve alapján jutott erre a sorsra a Budapest környéki, a Fejér és Baranya vármegyei svábok többsége is.
Magyarország háború alatti területéről 1 millió 25 ezer magyar állampolgár került a szovjet lágervilágba. Először valamelyik hazai hadifogoly-gyűjtőtáborba hajtották őket (például Baja, Cegléd, Gödöllő, Jászberény, Kiskunfélegyháza, Szeged, Székesfehérvár, Tetétlenpuszta).
Innen indultak a hadifogoly-szerelvények az erdélyi, a romániai és az ukrajnai átmenőtáborokba (például Brassóföldvár, Temesvár, Foksány, Szambor, Bjec), ahol a végelgyengülés és a különféle járványok miatt még nagyobb volt a halálozási arány, s aki mindezeket túlélte, idővel a szovjet hadifogoly-, büntető- vagy internálótáborok valamelyikébe került.
A hadifogolytáborok 1945-ben munkatáborokká alakultak át, hogy az ott fogva tartottak háborús jóvátételként vegyenek részt a Szovjetunió újjáépítésében. A szovjet területen működő, csaknem 5700 tábort fajtájuk és területi elhelyezkedésük szerint tizenegy körzetbe osztották. A jelentősebb lágerek közül magyarok Bauxitogorszkban, Kirovban, Krasznodarban, Novij Donbaszban, Odesszában, Rosztovban, Sztalinóban, Tiraszpolban, Tulában, Ufalejben és Voronyezsben voltak.
A legénységi hadifogolytáborok mellett rövidebb ideig léteztek tiszti táborok (például Borovicsi, Uszmány), ahol a budapesti hadműveletekben foglyul ejtett tiszteket őrizték. Voltak tábornoki táborok, így a vojkovói táborban raboskodott gróf Stomm Marcel altábornagy és dr. nemes Deseő László vezérőrnagy.
Az internáló- és büntetőtáborokban rendkívül rossz élet- és munkakörülmények uralkodtak. Az internálótáborokban civilek sínylődtek, a büntetőtáborokat a sarkkörön túli vidékeken hozták létre. A Kemerovóban, Kolimában, Vorkután őrzött foglyok partizánvadász alakulatok tisztjei és katonái, továbbá a szovjetek elleni terrorcselekménnyel megvádolt leventék vagy a szovjeteknek és a magyarországi kommunistáknak nem tetsző civilek voltak, akik közül sokakat a háború után tartóztattak le.
A szovjet hadbíróságok 60 ezer magyart ítéltek halálra vagy a Gulagon letöltendő 10–25 év közötti kényszermunkára. Az 1945 utáni Magyarország vétkes nemtörődömséggel hagyta, hogy több százezer állampolgára éveken át végezzen rabszolgamunkát a Szovjetunióban, a moszkovita kommunisták a hatalom megszerzésének egyik hatásos eszközét látták hazahozatalukban. Sztálin kegyének és Rákosi érdemének tüntették ugyanis fel a hadifoglyok 1947 júniusa és 1948 novembere közötti hazaszállítását annak ellenére, hogy arról a párizsi békeszerződés is rendelkezett.
Még ezek után is több tízezren maradtak a Szovjetunióban, közülük 1949-ben és 1950-ben is tértek haza, többségükben SS-katonák, valamint a Budapest bevételekor összefogdosott csendőrök, rendőrök, BSZKRT-alkalmazottak, postások és civilek, akikre „háborús bűnös testületek” tagjaiként várt az internálás.
Utolsó szállítmányuk 1955-ben érkezett haza. Ebben szerepe volt annak, hogy a hadifoglyok embertelen életkörülményeit feltáró dokumentumok nyilvánosságra kerültek, ami az ENSZ közbelépésének, valamint a Sztálin halála utáni enyhülésnek köszönhető. 1955 őszén a Gulagon fogva tartottak is hazakerültek, de még több hónapos vizsgálati fogság várt rájuk. A keletre elhurcoltak mintegy 30–40 százaléka nem élte túl a megpróbáltatásokat, 601–671 ezer közé tehető a hazatértek száma.
A Harmadik Birodalom területére került honvéd alakulatok és intézmények 580 ezer katonájából 300 ezren az angolszászok, 280 ezren a szovjetek hadifogságába estek. Miután Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok „fegyvertelen ellenséges erőknek” minősítette a magyarokat, az angolok és az amerikaiak 40–45 ezer hadifoglyot adtak át főként a franciáknak, de jutott belőlük belga, dán, holland és luxemburgi táborokba is, annak ellenére, hogy ezen országok egyikével sem állt Magyarország hadban. Az osztrák, délnémet és francia területeken lévő angol hadifogolytáborok (például Bruck–Királyhida, Graz, Klagenfurt) többnyire munka- vagy tartózkodási táborok voltak. Itt voltak a legelviselhetőbb körülmények, ahol a hadifoglyok megfelelő élelmezési és egészségügyi ellátásban részesültek, tábori színházat, zenekart alapíthattak, újságot adhattak is.
Az amerikaiak bajor és osztrák területen hadifoglyokat adtak ki munkavégzésre a helybéli gazdáknak, akik ezáltal élelmezésüket feljavíthatták. A sebtében felállított gyűjtő- és elosztótáborokban (például Bad Kreuznach, Büdesheim, Bretzenheim) a szabad ég alatt, embertelen módon zsúfolták össze a hadifoglyokat.
Az angolszászok később a német katonai objektumokat használták fel erre a célra, esetleg sátrakban vagy fémbarakkokban helyezték el a foglyokat. Német és osztrák területen többtucatnyi helyen voltak magyar hadifoglyok (például Pocking, Linz, Wels), ugyanígy Dániában (például Fanö-sziget) vagy Belgium területén (például Antwerpen, Namur, Ostende).
A nyugati szövetségesek egy része nem volt különb a szovjeteknél, kifosztották a hadifoglyokat, megalázták emberi mivoltukban, és rabszolgamunkára kényszerítették őket. Bár a „lezser” amerikaiak és az angolszászok nagyjából betartották a genfi egyezmény hadifoglyokra vonatkozó előírásait, ez már a franciák esetében kevésbé mondható el. A dieppe-i hadifogolytáborban történt, hogy az afrikai őrök ferde hajlamaik kiélésére éjszakánként az őrizetükre bízott 14–16 éves leventék közül többeket megerőszakoltak. A francia fogságban lévők jártak a legrosszabbul, az ottani hadifogolytáborok hírhedtek voltak kegyetlenségükről (például Mailly-le-Camp, Poitiers, Romilly-sur-Seine), ugyanis a francia őrszemélyzet és a lakosság a hadifoglyokon állt bosszút személyes sérelmeiért. Nem csoda, hogy sokan közülük inkább a francia idegenlégióba jelentkeztek, csak szabaduljanak onnan.
A nyugati hadifogságba esett magyarok közül körülbelül 20 ezren haltak meg, nagyjából 100 ezren választották a kényszerű száműzetést, és nyugaton maradtak. A többiek 1945 nyara és 1946 vége között tértek haza.
Az 1989 előtti Magyarországon azoknak, akik a szovjet hadifogság és a „málenkij robot” elszenvedői voltak vagy viselték a „nyugatos” szégyenbélyeget, hallgatniuk kellett. Igaz, a rendszerváltoztatás utáni kárpótlás némi gyógyírt adott lelki sebeikre, de annak mértéke meg sem közelítette a holokauszt túlélőiét és hozzátartozóiét, ráadásul egy olyan magyar kormány sem akadt, amely megkövette volna az egykori hadifoglyokat azokért a szenvedésekért, amelyeket pénzzel nem lehet megváltani.
Megjelent a Magyar7 2025/19.számában.
