Illúziók talaján: az agresszióról
A Személyiségfejlesztő Akadémia elvégzése után nem sokkal egy ismert televíziós műsor riportot készített a személyiségfejlesztésről, amelyben az intézmény vezetőin kívül megszólítottak minket, frissen végzett segítőket is. Záróakkordként mindenkit megkérdeztek arról, hogy az elmúlt három év önismereti munkáját hogyan foglalná össze, mi a tanulság? Azt válaszoltam: „illúzióvesztés.”
„Az igazán bölcs sohasem csalódik, mert nincsenek irreális elvárásai” – a keleti bölcs gondolat nagyjából így írja le az illúzióvesztést. Csakhogy ezt kivitelezni valószínűleg a világ legnehezebb dolgai közül való. Bizonyára ismerjük Assisi Szent Ferenc imáját, melynek bevezetője így hangzik:
Évszázadok, évezredek óta töpreng az ember, hogyan is tudna rábukkanni a Szent Grálként óhajtott arany középútra, s ha ugyan kisebb időkre sikerrel is jár, azon jár az esze, hogyan tudna a lehető legügyesebben egyensúlyozni rajta.
Paradox ez is, mint oly sok minden más, ami vélhetően közelít az egységélményhez. Hogy miért? Egyik szinten óriási önismereti potenciállal bír. Személyiségünk meredek változásokon megy keresztül a tapasztalat birtokában, éppen ezért könnyen azt gondolhatnánk, hogy valami rejtélyes dologról van szó. Holott sokszor a világ leghétköznapibb igazságairól beszélünk, amelyeket nem tudatosítunk, vagy képtelenek vagyunk elfogadni. Hadd említsek párat saját „levedlett” illúzióim közül:
„Nem vagyok maradéktalanul jó ember.” (Mint ahogy senki sem az.)
„Nem fog mindenki szeretni.” (Ami nemcsak, hogy rendben van így, hanem a magát mindenáron mindenkivel elfogadtatni igyekvő ember már-már a patológia határát súrolja.)
„A szeretteim csalódást fognak okozni.” (Mint ahogy én is csalódást fogok okozni nekik.)
„Nem, NEM tudok mindent egyedül megoldani.” (S nem is ez a cél.)
„Jogom van nemet mondani.” (Sőt, nemcsak jogom van hozzá, kötelességem magammal szemben, amennyiben az énhatáraim tiszteletben tartása a tét.)
S végül, de nem utolsósorban a legnagyobb illúzióm mind közül: „Bennem nincs agresszió.”
Több száz önismereti óra, illetve szakmai képesítés után manapság már csak mosolygok ezen a gondolaton, annyi sebből vérzik.
Nem igazán értjük, így hát sokan félünk is tőle napjaink (főként nyugati) társadalmaiban. Az első és messzemenően legfontosabb tény vele kapcsolatban: NEM rossz! Fontos tudatosítani, hogy az agresszió energia, s mint ilyen, a természetéből adódóan nem lehet sem pozitív, sem negatív, már ami az értékítéleti aspektusát illeti. Amit az agresszióval kapcsolatban megítélhetünk legfeljebb az, ahogy az ember bánik vele, ahogyan használja.
Az agresszió tulajdonképpen életenergia. Nagyban segíti a szélesebb körű befogadást, ha némiképp elsajátítottuk az analógiás gondolkodást.
Ez esetben azt mondhatnánk, hogy az agresszió egy marsikus energia, a felfele törés, a tettrekészség energiája. Általa születünk, törünk utat a világba, tapossuk a fűszálat lépteinkkel, égetjük az ételt, s fűtjük a testünket. Agresszió nélkül nincs önérvényesítés, s nincs motiváció a kalandra, a hódításra. Magyarán: ha egy emberben nincs agresszió, halott.
Ha valaki ezt idejében elmondja nekem, lehetséges, hogy jó pár évnyi szenvedést megspórolok magamnak.
No de haladjunk is tovább! Azt már látjuk, hogy a gondolat, miszerint „agressziómentes” lehet az ember, teljesen abszurd. Milyen egyéb bizonyítékok vannak még, s honnan származhat maga az elképzelés, mely szerint ildomos távol tartani magunkat az agressziótól? A „bot két vége tana” azt mondja, ha indokolt helyzetben az agresszió, mint energia nem nyilvánul meg kifelé, befelé fog. Körömrágás, hajtépés, fogcsikorgatás éjjelente, önmarcangolás, esetleg konkrét, fizikai önbántalmazás, pszichoszomatikus megbetegedések… Ismerős fogalmak?
Ezeket összefoglaló néven önagressziónak hívjuk, melynek legszélsőségesebb megnyilvánulása maga az öngyilkosság, amelynek a gondolatával jómagam is hosszú éveken át kacérkodtam gyermekkoromban.
Ezek azonban (mást bántok, vagy magamat) mindenképpen negatív megnyilvánulásai az agresszió energiájának, s mint azt már látjuk, nem törvényszerű, hogy ennek így is kell maradnia, hiszen az energia felhasználható. A kulcs az agresszió helyes kezelése. Amire ugyancsak nem tanítanak meg, ugyanakkor szoros összefüggésben van a második kérdésünkkel: miért is félünk az agressziótól? Hadd szemléltessem ezt is egy érzékletes példával!
Az atom hasadása irányított körülmények között egyet jelent az atomerőművek energiatermelésével, ami pedig modern társadalmunk, a jólét egyik alapja. Koordinálatlan, nem irányított körülmények között ugyanabból az atomból atombomba születik. Az energia ugyanaz, a körülmények, azaz a felhasználás módja és iránya változik csupán. Valahogy így van ez az agresszióval is. A példa rámutat arra is, mennyivel kitartóbb fegyelem és szakszerűség kell egy reaktor működtetéséhez, mint ahhoz, hogy valaki megnyomja a piros gombot.
A kettő közti különbség az egyén szintjén, mint mindig, most is a tudatosság.
A végére hagytam egy számomra különösen kedves tanmesét, ami pedig az „örökre” és „mindig” illúzióival számol le. Így hangzik: Egy indiai hercegnő az apjától kapott gyűrűvel felkeresett egy bölcset. Azt kérte tőle, hogy olyan bölcsességet véssen a gyűrűbe, amely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. Amikor visszakapta a gyűrűt, egyetlen szót talált rajta: „ELMÚLIK!”
