III. András, az utolsó Árpád-házi király 725 éve halt meg
Magyarország felséges királya, András úr, Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskája Isten kegyes hívására a földi dolgokból kivált - írta Ákos nembéli István nádor, miután hétszázhuszonöt éve, 1301. január 14-én, ezen a napon elhunyt III. András király, s ezzel kihalt az első magyar dinasztia, az Árpád-ház.
Apja, Utószülött István II. András és Estei Beatrix fia volt. Mivel IV. Béla kétségbe vonta II. András apaságát, a férje halálakor már várandós királyné külföldre menekült, ott szülte meg fiát, aki Velencében nőtt fel. István fenntartotta igényét a magyar trónra, amit 1265-ben született fiára, Andrásra örökített.
A magyar királyok hatalma egyre gyengült, az 1272-ben trónra lépett IV. (Kun) László már ki volt szolgáltatva a nagyurak kénye-kedvének.
Az 1277-es rákosi országgyűlésen kísérletet tett hatalmuk letörésére, mire a Kőszegiek behívták Andrást az országba, ám a hercegnek egy év múlva távoznia kellett. András 1290 elején ismét balul sikerült kísérletet tett a korona megszerzésére, ezután Bécsbe menekült, ahol fogságba került. Amikor Lászlót 1290. július 10-én szeretett kunjai meggyilkolták, szinte mindenki Andrást akarta utódaként a trónon látni, és megszöktették Bécsből. A bárók vélhetőleg abban bíztak, hogy az új király bábjuk lesz, a főpapság és a köznemesség viszont az erős hatalom visszatérését, jogaik biztosítását remélték tőle.
Az 1290. július 23-án megkoronázott András a szeptemberi óbudai országgyűlésen dekrétumban tett ígéretet a nemesi szabadságjogok tiszteletben tartására, az országgyűlés évenkénti összehívására, s olyan rendelkezéseket hozott, melyek a tartományurak hatalmát voltak hivatottak korlátozni.
Megígérte a hatalmaskodások elleni fellépést, hogy nem adományoz egész megyéket és örökletes tisztségeket, a nagyobb birtokadományokat felülvizsgálja, az országos főméltóságok kinevezéséről nem dönt önkényesen. Rögtön uralkodása kezdetén súlyos külpolitikai nehézségekkel kellett szembenéznie. A származását kétségbe vonó pápa magának igényelte az új uralkodó kijelölésének jogát, a nápolyi Anjouk és az osztrák Habsburgok is kihaltnak minősítették az Árpád-házat és kinyilvánították trónigényüket; a Habsburgok arra hivatkoztak, hogy a tatárjárás idején, fél évszázaddal korábban IV. Béla (a soha meg nem érkezett) segítség fejében hűbérül ajánlotta fel nekik Magyarországot.
András 1291-ben hadat indított Albert osztrák herceg ellen, aki kénytelen volt békét kérni, majd idővel szövetséget kötöttek, András 1296-ban, első - lengyel - felesége halála után a német királyi címet megszerző Albert lányát, Ágnest vette feleségül. Terveiből azonban kellő erő hiányában szinte semmit sem tudott megvalósítani, a bárókat nem tudta megtörni. 1292-ben a Kőszegiek fogságba is ejtették.
Hatalmára a legnagyobb veszélyt a Felvidék nagy részét uraló Csák Máté és a Kőszegiek jelentették, s a király az évtized második felétől egyre inkább azokra támaszkodott, akik konfliktusban álltak velük.
Az anarchiát megelégelő főpapság és nemesség az 1298-as pesti gyűlésen - amelyen a főurak nem jelentek meg - visszatért az 1290-es dekrétumokhoz, amelyek végre nem hajtását a "király úr lagymatagságával" magyarázták. Az itt elfogadott, András második törvénykönyvének is nevezett dekrétum a korábbi intézkedéseket nemcsak megerősítette, de további reformokat kezdeményezett, ez tekinthető a rendiség, a magyar rendi állam gondolatának egyik legkorábbi megjelenésének, mely a korszak Európájában is szinte példátlannak számított. Ismét megtiltották a tisztséghalmozást, a hatalmaskodást, ám a legfontosabb az a cikkely volt, mely egy újfajta, állandó királyi tanács létrehozásáról szólt. Ez nem tanácsadóként működött volna, hanem részt vett volna a kormányzásban és az igazságszolgáltatásban.
A tanács két püspök és két nemes tagjának személye három havonta váltakozott volna, a nemeseket azonban nem a király jelölte volna ki, hanem az országgyűléseken résztvevő nemesek maguk közül választották volna.
Ám a rendelkezések végrehajtásának mikéntjéről nem esett szó, azt csak katonai erővel lehetett volna kikényszeríteni, aminek nem volt realitása. A király felismerve, hogy a bárók hatalmának megtöréséhez nem elegendő a köznemesség és az egyház támogatása, öt tartományúrral a két legnagyobb oligarcha, Csák Máté és Kőszegi Iván ellen irányuló szabályszerű szerződést kötött. Ekkor úgy tűnt, hogy András végül képes lesz hatalmát megszilárdítani, s az ország a rendi fejlődés útjára lép. Jóllehet az 1298-as rendelkezések keresztül vitelének még így sem volt realitása, a központi hatalom megerősödött, 1300-ra a Kőszegiek, majd Csák Máté is hűséget esküdtek a királynak. A magyar trón megszerzéséről soha le nem mondó, a pápa és az új megválasztott esztergomi érsek, Bicskei Gergely támogatását maguk mögött tudó Anjouk 1300 nyarán tettek erre új kísérletet.
Az alig 12 éves későbbi I. Károly (Károly Róbert), V. István király leányági dédunokája partra szállt Spalatóban (Splitben), de mivel csak a délvidéki főurak álltak mellé, András nem törődött érkezésével. András 1301. január 14-én teljesen váratlanul halt meg Budán, halálának körülményei máig tisztázatlanok: a legtöbben mérgezésre, mások egy gyors lefolyású betegségre gyanakodtak.
Mivel az alig 36 éves, ereje teljében levő uralkodónak fiúutódja nem született (egyetlen lánya, Boldog Erzsébet zárdába vonult), ezzel férfiágon kihalt az Árpád-ház. A trónutódlás körüli harcok miatt az ország soha nem látott anarchiába süllyedt, a koronát végül 1308-ban I. Károly szerezte meg, aki csak egy évtized megfontolt politikájával tudta hatalmát megszilárdítani.
